Alvilági Játszma

10.

Minden évben megrendezik Las Vegasban az egy hétig tartó pókerpartikat, mikor a kaszinók éjjelente újra és újra dugig telnek, s valakik a hét végére nagyon pénzesen vagy nagyon szegényen térnek haza. Itt általában csak a legmagasabb tízezreknek van esélyük, illetve más kaszinótulajdonosoknak, de ők is csak úgy tudnak tetemesebb összeget hazavinni, ha melléjük áll a szerencse. Tulajdonképpen ilyenkor szerintem mindenki veszít, nincsenek győztesek csupán szerencsésebbek, akik nem üres zsebbel és legfőképpen nem holtan vészelik át azt az egy hetet.

Mi, Alex és én pontosan erre a hétre vártunk, ami gyorsan eljött magával hozva a gyomorgörcsöt és eltitkolt félelmem a magasság iránt. Utáltam magasan lenni,kicsi korom óta tériszony gyötört akár már a tizedikről is,nemhogy még egy repülőgépről a felhők között! Kész káosz!

Cassie munkát talált egy kávézóban, s megtudhattam, hogy talpraesettebb, mint gondoltam volna, gond nélkül rá bízhattam a házat és nem kellett attól félnem, hogy leégeti azt vagy egy hatalmas buli kíséretében az egész porrá lesz a nagy pusztítás miatt. Hasonlított az apjára.

Utolsó nap délutánján összepakoltam egy bőröndbe, s másnap reggel készen is voltam az útra, amihez továbbra sem volt kedvem, de nem volt más választásom. Nyílt titokká vált köztem és Alex között, hogy rettegtem a magasságtól és valahányszor szóba került ez a dolog ő rettentő jól szórakozott engem viszont az ájulás kerülgetett.Reméltem, hogy minél előbb túl leszünk ezen, az egész heten és repülő úton.

Huszonkilencedike reggelén, kilenc óra harminc perckor volt elrendelve a repülőnk,ami mégis késett vagy fél órát, ami duplán adagolta nekem a feszültséget, főleg, hogy Alex minden -féle idióta megjegyzését is el kellett viselnem. Normális ez az ember? – tűnődtem magamban, amire alig pár másodperc múlva meg is kaptam a választ.– Nem!

- Elnézést kérünk utasainktól a kellemetlenségért! A féltízes Las Vegasi járat negyedóra múlva fel száll, kérem foglalják el helyüket a gépen! – adta meg a parancsot a bemondónő, mire a váróban ülők negyede egyszerre indult meg a megadott irány felé.

-Rendben vagy? – kérdezte Alex, s talán hangjából most először éreztem meg a komoly aggodalmat. Wáoh!

-Ah-ha– motyogtam bizonytalanul, mire ellentmondást nem tűrően fogta meg a kezem és kezdett el húzni maga után. Végtelenségig tűnőpercekig tartott, míg feljutottunk a gépre és Alexnek köszönhetően végre belesüppedhettem a sötétkék ülésbe, ami persze szigorúan az ablaktól távolabb eső részén volt.

- A repüléstől félsz vagy a magasságtól? – kérdezett rá hirtelen, mikor látta, hogy nem fogok magamtól megmukkanni.

- Én nem félek! – kezdtem volna ellenkezni, de aztán mindentudó tekintete inkább elhallgattatott. – A magasságtól... – motyogtam.

- Gyerekkori trauma? – folytatta a kérdezősködést.

- Valami olyasmi... – ingattam a fejem, majd kérdő tekintetét látva folytattam. – Eleven gyerek voltam, sok idióta ötlettel és makacssággal megáldva... Egyszer fogadtam a barátaimmal, hogy fel tudok mászni a kertünkben lévő legmagasabb fára, nos...sikerült... épp elég nagyot zuhantam ahhoz, hogy betörjön a fejem – húztam el a szám a rossz emlékekre. Hetekig voltam utána a kórházban, a fát kivágták én pedig soha többé nem másztam annál magasabbra, mint amennyire mertem.

- Miért nem lepődöm meg? –kérdezte Alex, gondolataimból felébresztve, ajkain gúnyos,féloldalas mosollyal. – És azóta nem is próbálkoztál magassággal?

- Nem! – vágtam rá egyértelműen. Hülye lettem volna ezzel foglalkozni, miközben pont az volt a célom, hogy ne kerüljek ilyen helyzetekbe.