Alvilági Játszma

32.

A tükörben én voltam. Megmertem volna rá esküdni, hogy saját magamat látom, mégis ott volt azaz egy százalék, ami kétségek között hagyott, ami miatt nem mertem eldönteni, hogy ki is van előttem, hiszen nekem volt barna, hosszú hajam, amit most lófarokba tűztem a fejem búbjára, én raktam fel halvány fekete sminket, s én öltöztem sötétlila kosztümbe, mindenben magamat láttam kivéve a depressziós, beesett arcvonásokban és az élettelenül csillogó, üveges szemekben. Ez a kettő teljesen összezavart,elvégre én régen nem voltam ennyire magányos, ennyire...elhanyagolt. Pedig ez még csak a kinézet volt, belülről sokkal többet fejlődtem, úgy éreztem; valóban felnőttem. Hiányzott belőlem az a naiv makacsság és akaratosság, ami anno minden szavamban érezhető volt, nem viccelődtem, nem gúnyolódtam szórakozásból, nem volt kivel. Nem volt értelme a napjaimnak, így java részt csak az ágyban feküdtem, kijöttem tévézni vagy nagy ritkán magamba tömtem némi élelmet a baba érdekében annak reményében, hogy nem lesz tőle hányingerem, elvégre a szagok egyre borzasztóbbak lettek, egyre jobban éreztem őket, de leginkább Jack illata tudott az őrületbe kergetni, kölnijének illata erős volt és orrfacsaró, pedig régen imádtam, ma már alig bírtam meg lenni mellette, na nem mintha ez csak a kölnin múlott volna... Az egész férfit úgy ahogy volt megutáltam,egyszerűen rühelltem őt, s szánalmasnak tartottam ama próbálkozását, hogy vissza idézze magunk köré a múltat. Nem sikerült neki, persze, hogy nem, elvégre foggal-körömmel harcoltam ellene, mindkettőnk ellen.

A taxi lentről hangosan dudált megtörve gondolataim ezernyi csápját,melyek újra magukhoz öleltek, s nem akartak ereszteni. Egy kósza tincset még megigazítottam, majd megragadva a táskám és a kulcscsomót bezártam az ajtót és kiléptem az őszi, lehűlt levegőbe.

Nem tudtam volna megmondani, hogy mikor voltam kinn utoljára az utcán,mindenesetre új volt ismét magassarkúban kopogni a betonon, érezni a szél langyos szellőjét, magamba szívna a halovány napsugarait, majd beülve a kopottas taxiba végig menni a városon,hallani a rádióból szóló zenét, a sofőr szuszogását vagy tüsszentését.

Csendesen figyeltem a magas házakat, az embereket és minden mást, ami ugyanaz volt, s mégis teljesen más. Minden tompa lett, mintha az ablak üvege valóban teljesen kizárta volna a külvilágból áradóéletet, ami így nem jutott el hozzám már jó ideje.

-Megérkeztünk, kisasszony – fordult hátra a sofőr, mire halványan, kényszeredetten elmosolyodtam, s oda adva a pénzt neki kiszálltam a kocsiból.

Tekintetem végig futtattam a sárgára mázolt hatalmas épületen, elképedve bámultam a rácsos ablakokra, a rengeteg autóra és kamerásra,amiket rendőrök sora igyekezett távol tartani az érintettektől,konkrétan tőlem.

-Gloria Sánchez? - kérdezte az egyik férfi hivatalos, komoly hangon, mire össze kapva minden lelki erőm és önbecsülésem bólintottam, s hagytam, hogy magával vezessen át a folyosókon,lépcsőkön és ajtókon. A falakon néhol képek díszelegtek,oklevelek, kitüntetések néhány férfiról, s cipőm kopogása rendíthetetlenül visszhangzott a komor, elhagyatottnak tűnőépületben.

Még pár méter után megálltunk egy hatalmas, kétszárnyú faajtó előtt, mely halkan nyikorogva tárult ki előttem, mikor a férfi meglökve azt beljebb noszogatott, s én pár bizonytalan lépés után benn voltam a hatalmas teremben.

Nem voltak sokan, pár rendőr az ajtóknál, még a bíró és a jegyző sem volt jelen, a padokon felismertem Xavieréket, Luisékat és még sorolhatnám mellkasom marni kezdett, kerültem a tekintetüket,mikor a férfi Jack mellé vezetett, akiből még most is dőlt a pacsuliszag. Most nem akartam kidobni a taccsot!

Vártam,hogy mondjuk Amanda vagy Samantha felkel és nekem esik, talán egyszerűbb lett volna magammal élnem, talán megkönnyebbítették volna a helyzetem, de tudtam jól; nem jár nekem kegyelem azok után,amit tettem, csak tűrtem magamon a pillantásokat, s a halk sutyorgásokat.