Alvilági Játszma

16.

A szívem a torkomban dobogott, ahogy a templom hatalmas ajtajára felillesztettem a korhadt fa zárat, ami pár percre megakadályozta üldözőim hevességét. A levegő alig akart betódulni a tüdőmbe vagy csak én nem hagytam neki időt, nem tudom. Azt tudtam, hogy semmit sem tudok, de azt nagyon.

A hatalmas templom padjai porosan sorakoztak egymás mellett és mögött, a gyönyörűen festett ablakokon halványan bevilágította hold fénye kissé megvilágítva az angyalkás, Jézusos plafont,ijesztő volt Jézus szobra előtt ácsorognom teljesen halálra rémülve, annyi bűnnel a hátam mögött, s úgy éreztem mintha a szobor figyelne, mintha minden mozdulatomat leste volna.

Idegesen járkáltam fel-alá a sorok között valami menekülő utat keresve,de az sehonnan sem akart elő bukkanni, miközben a hátam mögött egyre erőteljesebben reccsent az öreg, erőtlen fa szerkezet.Istenem, most segíts meg – pillantottam a szoborra, miközben könnyeim megállíthatatlanul kezdtek elfolyni az arcomon, életemben nem féltem ennyire, s a bénultságtól majdhogynem teljesen elvesztettem az eszem, amiből már nem maradt sok az éjszaka folyamán. Megfogok halni, ez most komoly?!

Aztán egy pillanat alatt két dolog is történt...

A gyönyörűen festett üvegablak szilánkokra hullott, s megannyi gyémántként csillogtak a földön a holdnak köszönhetően,elakadó lélegzettel néztem fel Xavierre, aki néma utasítást adva Renatanak az ajtó felé fordult, ahonnan pont abban a pillanatban berobbant pár alak, de nem tudtam összeszámolni őket,ugyanis a vámpírnő ellenkezést nem tűrve ragadta meg a karom, s szinte a hátára dobva indult meg az ablak felé, ahonnan legalább még tíz vámpír bukkant elő. Szemeim szorosan lehunyva vártam,hogy vége legyen ennek az egésznek, miközben görcsösen kapaszkodtam Renata nyakába, még szerencse, hogy nem szükséges számára a levegő...

Mikor újra észlelni mertem a körülöttem lévő világot Renata már sehol sem volt, ellenben Alex aggódva bámult megszeppent,könnyektől ázott arcomra, miközben egyik kezével a derekamnál tartott másikkal az arcom vonalánál simított végig.

-Jól vagy? – kérdezte, de persze nem várt választ, beültetett az anyós ülésre, mintha csak valami rongybaba lennék, majd ő is beült mellém, s a gázra taposva már ott sem voltunk.

Összeszorított fogakkal tűrtem a fejembe nyilalló fájdalmat, s mikor megunva azt próbáltam felülni összerezzenve visszaestem a párnák közé és fájón emeltem ölembe mind két tenyerem.

Az ismeretlen szobát halványan világította be a reluxán átverekedett fény, de ez most pont jó volt. Nem viseltem volna el a nyári nap sugarait, s így jobban szemügyre vehettem bekötözött kezeim. Akár bokszolhattam is volna velük. Persze nem tettem, még azon is csodálkoztam, hogy eszméletemnél tudtam maradni egy ilyen fejfájás mellett, de egyelőre nem tehettem semmi mást. Minden tagom fájt, mintha baseball ütővel csapkodtak volna.

Kíváncsian pillantottam fel az ajtó irányába, ami mögül Alex bukkant elő kezében egy jól megpakolt tálcával, s lábával berúgva az ajtót az becsukódott, míg ő óvatosan az ölembe rakta a tálcát és ő maga leült az ágy mellett árválkodó székre. Barna szemei aggódva fürkészték az arcom, majd ajkai szólásra nyíltak;

-Jobban vagy? – kérdezte, hangja szintén aggodalmas volt, míg azén hangom reszelősen száraz volt és meg-megremegett egy erőteljesebb levegővételemnél. Borzasztó volt, mintha csak a táblán húzogatná valaki a körmét.

-Azt hiszem – motyogtam bizonytalanul, pillanatnyilag a jobban egy elég tág fogalom volt. Gondolkodás nélkül nyúltam a pirulák felé, de mielőtt bevehettem volna őket Alex ujjai újra a csuklómon pihentek, szinte meg sem éreztem volna, ha nem látom,olyan óvatos volt.