Alvilági Játszma

33.

A nap lomhán sütött be a redőny vékony résein megvilágítva a fehér falat, s az apró asztalokat díszítő színes virágokat,gyönyörűek voltak egytől egyik, s az illatuk körbe lengte az apró helyiséget, elnyomta a gyógyszerek és fertőtlenítőfojtogató szagát. Jobban megnézve a virágokat egy rózsát sem találtam köztük, mind sárgában, kékben és fehérben pompáztak,pár pillanatra teljesen elvonták a figyelmem, ám az ablakon keresztül beszűrődő zaj sem tudta elnyomni a halk, lassú szuszogást, ami végül véglegesen vissza térített a valóvilágba.

Könnyen felismertem a fekete, kócos hajat és napbarnított bőrt, széles válla ellazult volt, ahogy karjaira támaszkodott, s az ágy szélén aludt. Aranyos volt, legszívesebben felráztam volna, elordítottam volna magam, hogy mennyi mindent hazudtam neki, de csak azért, mert ez volt szükséges, elvégre tudtam, emlékeztem rá, hogy Jack és Jorge sakk játszmájának vége. Nem rángathattak, madzagjaim végleg elszakadtak, s most, saját akaratomból, izmaim segítségével leginkább Alex karjaiba akartam volna vetni magam, de ő még percek múltán is édesen szuszogott.

Nem akartam felébreszteni, elvégre fene sem tudja mióta lehetett itt,de attól is féltem, hogy így csak elzsibbad mindene, haza akartam küldeni, hogy feküdjön le, pihenje ki magát, s reménykedtem,hogy után vissza is jön hozzám.

Ujjaim óvatosan, lassan túrtak bele sűrű tincseibe, szinte élvezettel használtam ki a pár percet, mikor újra hozzá érhettem, majd kissé lejjebb csúsztatva kezem tarkóját kezdtem el masszírozni,mire lassan mocorogni kezdett, s felülve szemei kipattantak, mikor észbe kapott.

Pillanatokig csak bámult rá, mintha szellemet látna, megakart róla győződni,hogy valóban én vagyok, s látszólag nagyom bizonytalan volt;szakításunk napján valóban hazudtam? Vagy minden szavam igaz volt?

-Szólok az orvosnak – pattant volna fel egyből, de félve attól,hogy nem lesz több ilyen pillanat karja után kaptam, s bár nem lett volna erőm vissza tartani, még egészségesen sem, nemhogy így... de azért megállt és kíváncsian vissza ült.

-Mielőtt elmész valamit el kell mondanom – szólaltam meg végül,hangom rekedt volt és élettelen, csak némi kétségbeesés érződött, mikor arra gondoltam, hogy nem bocsájt meg, hogy most elmegy orvosért és soha többé nem jön vissza. - Mikor szakítottam, mikor azt mondtam, hogy nem szeretlek, hogy őt szeretem hazudtam, az egész egy hatalmas hazugság volt, amit muszáj volt megtennem, hogy ti biztonságban legyetek, csak így engedték el Gabrielt! - magyaráztam, úgy kapaszkodtam szavaimba, mint fuldokló a mentőövbe. Ez volt az egyetlen esélyem, hogy mindent elmondjak, elvégre láttam rajta, minden arcrezdülésén láttam,hogy most készül dönteni, a bizonytalanság egyre jobban eltűnt jóképű arcáról.

Miközben válaszára vártam tekintetem olykor elkalandozott, fene se tudja,mikor láttam őt ilyen közelről, egy karnyújtásnyira volt, végigakartam simítani arcán, magamhoz húzni, újra megcsókolni,elvégre már annyira hiányzott ajkának finom íze, de nem tettem semmit, mint már annyiszor, csak feküdtem tovább és vártam, hogy végre megszólaljon, mikor kívánatos ajkai résnyire nyíltak.

-Tudom, Gabriel mindent elmondott és mondanám, hogy micsoda felelőtlen, önfejű és bolond nőszemély vagy, de fölösleges –sóhajtotta végül – Ez tudod magadról, elvégre ezzel szereztél meg magadnak – mosolyodott el végül, mire majdhogynem elsírtam magam. Szemeiben boldog, megnyugvó fény csillant, s ajkai féloldalas mosolyra húzódva lassan megcsókoltak. Újra érezni csókjának édes ízét elmondhatatlan érzés volt, a mellkasom szét akart szakadni a boldogságtól, miközben éreztem gyengéd,mégis kétségbeesett és akaratos becézgetését.

-Most már tényleg hívom az orvost – mormolta kábán, homlokát az enyémnek támasztva – Egy perc és itt vagyok – ígéret,mire halványan mosolyogva bólintottam, s jót szórakoztam, hogy már nem csak én tudok könnyedén olvasni minden mozdulatából és pillantásából, de ő is könnyedén kiismer már engem párpillanat alatt.