Alvilági Játszma

04.

Hazudnék,ha azt mondanám, hogy nem lepett meg Alex sokkal visszafogottabb lakása, mint ahogyan azt gondoltam. Semmi hatalmas medence vagy róla készült szobrok...Na jó, az azért már tényleg durva lett volna.Még tőle is. Csak egy apró szökőkút volt a bejárattól párméterre és kész. Semmi aranyozott angyalkák vagy ilyesmi... Hála a jó égnek!

-Nem erre számítottál – mondta mellékesen Alvaro beljebb invitálva a házba.

-Erre az egész napra nem számítottam – kerültem a válaszadást,mire féloldalasan elmosolyodott, de nem válaszolt semmit. Alig párpillanatra léptünk be a lakásba a bejárati ajtó előtt magasodólépcső tetején már meg is jelent egy szőke lány. Zöld szemei boldogan csillantak, ahogyan a mellettem álló férfira pillantott,majd már le is sietett a lépcsőn, hogy Alvaro karjaiba tudhassa magát. Szőke tincsei a háta közepéig értek és olykor beletúrt oldalfrufrujába, hogy ne lógjon a szemébe.

-Szia! Biztos te vagy Gloria, örülök, én Samantha vagyok – ölelt meg szórakozottan, ami kissé meglepett, de aztán viszonoztam a gesztust.

-Igen. Én lennék – mosolyogtam kedvesen, első pillanatnyi ellenszenvem azonnal szertefoszlott és gyorsan megkedveltem az ezerwattosan mosolygó lányt.

-Alex már vár, gyere, megmutatom merre találod – ragadott karon és már el is kezdett rángatni az emeletre. – Sebastián a konyhában van – nézett vissza kedvesére Sam, majd újra rám mosolygott és minden figyelmét nekem szentelte. – Tudod Alex sokat mesélt rólad, jó, hogy végre valaki a helyére teszi ezt agyereket – nevetett fel. A folyosó hosszabb volt, mint amire számítottam, mindegyik oldalon négy-négy szoba volt és a folyosóvégén, szemben velünk még ott díszelgett egy sötétbarna,robusztus faajtó.

-Ez lenne, ha gáz van, sikíts – nevetett fel, majd magamra hagyva visszasietett a lépcsőhöz, gondolom le a konyhába. Párpillanatig még szemezgettem az ajtóval azon tűnődve, hogy ha elég gyors vagyok. talán még ki tudok sprintelni a lakásból, sőt, az utcából, de lenézve a lábamon díszelgő magassarkúra ez halottötlet volt, az első gyorsabb lépésnél hasra vágódnék. Végül aztán egy feladósóhaj kíséretében készültem bekopogni, de az ajtó nagy lendülettel kinyílt és eme tervem is meghiúsult.

Megszeppenve pillantottam fel a meglepett barna szemekbe, melyek alig pár centire voltak tőlem. Hihetetlen forróság futott végig minden porcikámon,mikor felfogtam, hogy alig pár centire van tőlem, pedig ez egyáltalán nem volt az én stílusom. Zavartan hátráltam kicsit,hogy kitisztuljon a fejem és csak akkor vettem észre, hogy sehol sem volt a megszokott öltöny, egy egyszerű farmer és kék pólóvolt rajta, mint minden normális korabeli férfin. Wáoh!

-Végre, azt hittem, hogy Alvaro már elrabolt – mosolyodott el féloldalasan. – Fáradj beljebb – állt félre az ajtóból.Mire én szó nélkül beljebb léptem ügyelve, hogy még véletlenül se érintkezzek vele, amit szerintem megmosolyoghatott. Biztos vagyok benne, hogy vigyorog! – pillantottam fel az említettre, aki bár nem vigyorgott ajkai széle olykor megrándult az elfojtott nevetéstől.

-Szóval? – kérdeztem. – Mi volt olyan sürgős, hogy ne tudd elmondani telefonon?

-Csak látni akartalak – nézett rám kihívóan figyelve minden reakcióm, ami csak egy szemforgatás volt. – Mégis csak könnyebb így megbeszélni, mint telefonon, itt nem kell félnem, hogy esetleg lerakod – folytatta, majd leült az asztal mögé és intett, hogy én is foglaljak helyet az egyik fekete bőrfotelben. Kelletlenül lehuppantam és lábaim keresztbe rakva elégedetten könyveltem el magamban, hogy Alex tekintete akaratlanul is elidőzött a lábaimon.

-Szóval...? – kérdeztem visszarázva őt a jelenben, s most rajtam volt a sor, hogy próbáljam elfojtani a mosolyom, ami sokkal jobban sikerült, mint neki.