Az Én Bukott Angyalom

13.rész "Múlt"

"-Most én jövök! -zökkentett ki Amanda a gondolatmenetemből -Ti elvileg 2 hónapja még utáltátok egymást. Akkor most miért törődsz vele ennyire?"

           ~DAVID~

Ez egy nagyon jó kérdés... Egyszerűen úgy érzem, hogy kötelességem megvédeni Őt. De számomra a legfurcsább az volt, amikor összejött azzal a vérszívóval. Hogy akkor mégis mit érezem? Talán féltékenységet. Hogy miért? Fogalmam sincs. Eddig sosem éreztem ilyet.
Ez az egész 1 éve kezdődött, amikor Ő átiratkozott ide. Azóta az életem megtelt ismeretlen érzésekkel.

-Nem tudom. -ezzel le is tudtam a válaszolást, felpattantam a kanapéról, az ajtót magam után becsapva kisiettem a szobából. Egyenesen hozzánk vettem az irányt.
Bementem Lisa szobájába, kulcsra zártam az ajtót és leültem vele szembe. Eléggé meglepődötten figyelte cselekedeteimet. Pár percig csak farkasszemet néztünk egymással. Szinte teljesen elvesztem azokban a gyönyörű szemeibem. Legszivesebben most azonnal megcsókolnám, de nem tehetem, mert azzal csak összezavarom magam.
Szóval mikor megfogalmazódott bennem, hogy mit is akarok mondani, megszólaltam:
-Miért utálod a szülinapod? -tértem azonnal a lényegre. Lisa szemei előszőr elkerekedtek, majd a bánat jeleit véltem felfedezni íriszeiben.
-Nem tudom, hogy honnan tudod, de nem áll szándékomban kitárni pont előtted a múltamat. -sejtettem, hogy ezt a választ kapom.
-És ha én is mindent elmondok magamról?

~Lisa~

Ha kitálalom elé a múltam, akkor ő is elmond mindent magáról? Ez égész jól hangzik, egy ideje már úgy érzem, hogy egyre többet és többet szeretnék tudni róla.
-Legyen! -válaszoltam kis gondolkodás után -Nos, az anyám meghalt születésemkor. Apa sosem szeretett róla beszélni és nem is beszélt róla szinte soha, viszont az évek során megtudtam, hogy hasonlítok rá, nagyon szép nő volt, nagyon szerették egymást, és amikor anya meghalt, apa elvileg teljesen megváltozott, azt nem tudom, hogy milyen volt előtte vagy, hogy jó vagy rossz irányba változott meg, csak annyit, hogy megváltozott. Ezért olyan 6-7 éves lehettem, amikor tudatosult bennem, hogy amikor ünneplem a szülinapom, akkor tulajdonképpen anya halálát ünneplem. A kérdésedre válaszolva, ezért utálom ezt a napot.
-Részvétem... -simított végig David a karomon. Érintésétől bizseregni kezdett a bőröm. Miután összeszedtem a gondolataim, folytattam:
-Megbíztam apában, bár mindig észben tartottam, hogy eléggé szeretett kibújni a magyarázkodás alól. Ezért, pár nappal azután, hogy telefonon bejelentették, hogy "Sajnáljuk, de édesapja, Thomas Morgan egy autóbalesetben életét vesztette!" tudtam, hogy valószínűleg ez így nem egészen helyes, ráadásul még a holttestét sem láthattam.
Nagyrészben ezért is jöttem New York-ba, meg azért mert utáltam, hogy mindenki sajnálattal nézett rám. Legvégül pedig... - megfordultam és felhúztam annyira a pólóm, hogy kilátszódjon a sebhely -Ez a sebhely mióta az eszemet tudom itt van, de nem tudom, hogy mi okozhatta. -mutattam a kb. ököl nyagyságú sebhelyre. Visszafordultam, hogy újra Daviddel szemben legyek és néztem az arcát, hátha le tudok valamit olvasni róla, ami nem sikerült, ezért csak ültem.
-Te következel!
-Hol is kezdjem... Olyan 12 éves lehettem, amikor pár hónappal a hugom születése után, a szüleim elváltak, anyával meg a hugommal maradtunk hárman. Lehet, hogy ez így szomorúan hangzik, de így lett normális életünk, a normálist úgy értem, hogy felszabadult. Azóta nem is beszélt egyikünk se apával, de senkinek se hiányzik, úgyhogy minek keressük.
Akkor még nem errefelé laktunk, hanem a városnak a másik oldalán. Az osztálytársaim folyton piszkáltak, mert 1.osztálytól 8.-ig egy olyan suliba jártam, ahol jóval több volt a halandó, mint a halhatatlan és ráadásul nyomi is voltam, ezért 7. osztály után kb. az egész nyarat edzéssel töltöttem. Egyrészt mert meg akartam tanulni megvédeni azokat akiket szeretek, másrészt mert unatkoztam. Ezután már nem baszogattak, sőt még "barátkozni" is akartak, de annyi év szenvedés után már leszartam őket.
Markot pedig onnan ismerem, hogy még egy oviba jártunk, és már ott tök jóba voltunk, csak ők elköltöztek.
8. osztály utáni nyáron pedig mi költöztünk a környékre, és itt újra találkoztunk, mivel 2 utcányira lakunk egymástól és ugye egy suliba és osztályba is kerültünk 9.-be, 10.-től meg már tudod. -hadarta el történetét.
-Van hugod?? -lepődtem meg egy kicsit.
-Van, és kérlek mondd, hogy nem csak ez esett le! -nevetett fel.
-Nyugi figyeltem, de mutass egy képet róla! Légyszí! -néztem rá bociszemekkel. Sóhajtva elővette a telóját, majd felém mutatott egy képet. Kikaptam a kezéből a készüléket, hogy közelebbről szemügyre vehessem a kishugát. Kinézetre pont olyan mint David, csak picibe és lányba.
-De cukiii! -nézegettem a fotót. David szólásra nyitotta a száját, amikor megcsörrent a telefon a kezemben. -Ismeretlen. -nyújtottam felé a készüléket, amint a kezébe került felvette és beleszólt.
-Hallo? -végig meg sem szólalt, csak hallgatta, hogy mit mond neki az a valaki aki hívta. -Rendben! -ezzel kinyomta.
-Ki volt?
-A diribá. Öltözz, azt mondta, hogy menjünk a suliba, valami mondanivalója van. -állt fel az ágyról és kiment, maga után becsukva az ajtót. Gyorsan felkaptam egy fekete cicagatyát egy fekete pólóval, ugyanilyen színű pulcsi és cipő került rám, hajamat gyorsan megfésültem és felkontyoltam, telómat és kabátomat felkapva kisiettem a szobámból. Az ajtónál már David ott állt és rám várt.
Kíváncsi vagyok, hogy mi volt olyan sürgős a diribának ami nem várhatott holnapig.

____________________________
Sziasztok!
Végre itt az új rész, nagyon sajnálom, hogy nem jött rész ennyi ideig, de nagyon kevés időm van.😢😢

Nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon köszönöm, hogy olvastok, vote-oltok, commenteltek!!❤️❤️❤️❤️
Mára már több, mint 20K megtekintést ért el ez a történet!😍😍😍😍😍 köszönök mindent❤️😍😘
Megpróbálom minél hamarabb hozni a kövi részt!
Addig is mindenkinek további KELLEMES ÜNNEPEKET KÍVÁNOK!❤️