A szegény (kis)Lente panaszai

A Nagy Bumm

          

Sosem tudom, hogy jó helyen vagyok-e. Elég nagy filozófiai kérdésnek tűnik, de már öt évesen is ezen gondolkodtam, amikor édesanyám otthagyott a kasszánál, hogy visszaszaladjon az – éppen akciós - alacsony zsírtartalmú tejért. Aztán hirtelen én kerültem sorra és lepergett előttem az egész életem. Legalább lesz miről Sigmund Freud-nak mesélnem. Levente, miért nem szóltál, hogy mi vagyunk a soron következőek, kérdezte mindig. Én pedig rendszerint csak megvontam a vállam, mert öt évesen még nem tudtam, hogyan álljak ki magamért. Igaz, tizenöt évesen sem, talán egy dekád múlva már sikerülni fog. Addig is van három évem, csak sikerül valahogy összeszednem magam.

Volt ez a srác, talán Tominak hívják. Együtt érettségiztünk emelt latinból, ha jól emlékszem. Az ELTE-re nem vették fel, úgyhogy mostanában albérletekkel kereskedik. Megtölti őket, vagy eladja őket. Persze illegálisan, de ez manapság már csak a gyorsabb és jobb szónak a szinonimája.

De tényleg tudja a dolgát és egyébként rendben is van a srác, csak gimiseknek árul füvet. Ez amolyan másodállás, válságos időkben szükség van az ilyesmire.

Szóval őt kértem meg, hogy keressen nekem egy olyan albérletet, ahol maximum egy ember létezik rajtam kívül és maga a hely sem olyan drága. Már aznap este visszahívott, hogy van egy homo sapiens sapiens – a nemét nem árulta el - a XIV. kerületben, aki épp egy lakótársat keres. Nekem tökéletes és Tomi azt állította, hogy még ismeri is. Bár ez nem feltétlen pozitívum.

Legalább elkísért, enyhítve a szorongásomat. Már a bepakolással is gondjaim voltak. Egy bőröndig teljesen oké voltam, de nem tudtam hogyan tovább. Gáz, hogyha több holmival megyek, vagy esetleg elvárt lenne. Egyszerűen csak nem vagyok kibékülve a mai emberekkel és a felfogásaikkal.

Úgyhogy maradtam egy bőröndnél és egy régi sporttáskánál, ha többre lenne szükségem, elég egy Dunát átúsznom és már otthon is vagyok. Vagyis már nem otthon, mert elköltözök. Rengeteg bonyodalommal rendelkezik ez a felnőtt lét.

Ideges voltam tehát a dolgaim mennyisége miatt, az albérlet minősége miatt – nem vagyok válogatós, de azért ha fizetek, legalább jó helyen legyek – és legfőképpen a lakótársam miatt. A családomon kívül nem igazán laktam együtt más emberekkel. Meg tulajdonképpen nem is aludtam máshol. Osztálykirándulásokra mindig lebetegedtem – szerintem pszichés, nővérem szerint csak béna vagyok – ezen kívül meg sose voltak olyan jó barátaim, hogy ott is aludjunk egymásnál. A táborokról nem is beszélve, amiknek már csak a gondolatuktól is pánik rohamom lesz. Szóval igen, új dolog volt ez a máshol létezés.

Nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne kérjek Tomitól egy füves cigit, de aztán eszembe jutott, hogy milyen hasmenésem lett tőle, amikor kipróbáltam és inkább a jógavideókból – nem csináltam végig egyet sem, de volt egy idő, amikor ezekre aludtam el – tanult uddzsájí technikával próbáltam újra normálissá varázsolni a szívverésemet. Tomi azt hitte, hogy asztmarohamom van.

Az se segített, hogy Tomi közben folyamatosan beszélt hozzám. Fogalmam sincs miről, mert csak arra tudtam koncentrálni, hogy milyen idegesítően affektál. És én rábíztam az életemet. Egy affektáló, füvet áruló, fültágítós baromra, aki valahogy négyesre érettségizett emelt latinból. Úgy tűnik tényleg nem minden a külső. De azért az enyém ötös lett.

Kívülről az albérlet nem tűnt se különlegesnek, se átlagosnak. Mert végülis ugyanolyannak tűnt, mint a többi, de a tudat, hogy minimum két hónapig – ennyit ígértettem meg magammal – ott fogok lakni, adott hozzá egy pici pluszt. Ami pontosan elég volt arra, hogy az idegességtől hányingerem legyen.