Újra itt. Itt a Kozma utcában. Megilletődve kelek fel, fogalmam sincs, hogyan kerültem vissza ide. Átsuhan rajtam a jeges téli szellő, kiráz a hideg, lenézek magamra és ha lehet, még jobban meglepődöm. Nincs rajtam a szennyes póló, amit még a fürdőben kaptam fel magamra sietségemben, és ugyanaz a szürke melegítő van rajtam, mint azon az estén. Talán félálomban átöltözhettem. Nescio.
Hiába fázom, kellemes melegség önt el, végre csönd van. Egy ideig mozdulatlanul örülök neki, hálásan megbecsülöm, majd elindulok. Talán hazafelé, talán Budára, nem tudom, valahogyan ismeretlennek tűnnek az utcák. Furcsálom, pedig már jártam itt. Ezerszer. Olykor bementem a komoly szinten őrzött épületben, néha csak kintről bámultam, de előfordult, hogy iskola után, az ebédemmel a kezemben leültem a kerítés mellé, majd eljátszottam, hogy pikniket rendezünk apámmal.
De most valahogyan minden másnak tűnik. Érzem, ismerős a környék, de parányi részletek megváltoztak, mintha egy párhuzamos univerzumban lennék. Apró hibák a rendszerben. Akár mint én, édesanyám, vagy a közelemben valószínűleg mélyen alvó apám. Felzaklatnak az eltérések. A kerítés piros, a hatalmas platánfa helyett fenyő áll, fű helyett kavicsok töltik meg a földet. Félek, hogy hallucinálok, nyugtatom magam, hogy biztosan csak a látásommal lehet baj, megjegyzem magamnak, hogy később el kell mennem a szemészetre. Nyilván csak azután, hogy szereztem valamilyen állást, drága egy szemüveg, és a pénzem is szinte elfogyott már.
Tovább sétálok, a házak szép lassan eltűnnek, csodálkozom, hiszen sosem láttam még ezt a környéket. Az épületek, fák, hirdetőtáblák helyét átveszi a puszta, egy-kettő csenevész növény és a porban utazó falevelek. Különös, közelebbről megvizsgálva inkább ősi, telefirkált papírdaraboknak tűnnek. Felszedek párat, értékesnek tűnnek, nem is értem, miért szórta el őket valaki. Éppen a bonyolult kacskaringós betűknek tűnő motívumokat próbálom megfejteni, amikor megreccsen mögöttem a papírlevélföld. A hirtelen hangtól megrezzenek, de rögtön meg is nyugszom, a szélnek betudva a zajt. Tekintetem visszaorientálódik a fecnire, amikor egy hideg, erősfogású kéz, ráfonódik a vállamra. Orromat megcsapja a fém megborzongató, szinte vérre hajazó szaga. Testem megfagy, mozdulni sem bírok. Várom, hogy valami történjen, de percekig mozdulatlan marad ő is. Csak a szuszogáshoz hasonlító nyikorgását hallom, a szél felerősödik, körülöttünk szállnak a papírlevelek. Távolról valami hangot hallok, de olyan halk, hogy képtelen vagyok kivenni, megfejteni, mi lehet az. A semmiből a fémkéz rázogatni kezd, először finoman, mintha fel akarna ébreszteni. Később már egyre intenzívebben rángat, megijedek, szemem rögtön valami kiút után kutat. A gyomrom felfordul a rázástól, nem is értem, mit akarhat. Hideg, éles érzésként árad végig rajtam a halálfélelem. Megpillantok egy asztali lámpát a földön. Érdekes, addig észre sem vettem. Kiszabadulok a szorításból, felkapom a lámpát, majd minden erőmmel ráverek. Elmosolyodom, amikor az Acélember elveszti az egyensúlyát, és leesik a földre. A búra már darabokra tört, de tudom, hogy nagyobb károkat kell okoznom, ha el akarok menekülni. Újra felemelem fegyverem, majd több csapást is mérek a porban heverő Acélemberre. Megrémisztett a mélyről feltörő aggresszióm, de annál is jobban rettegtem támadómtól, ráadásul megérdemelte, csak önvédelemből cselekedtem. Valami furcsa állagú olaj kezd el végtagjai alól kifolyni, zakatoló szívvel, heves légzéssel, elégedetten eldobom a lámpa maradványait. Végre elintéztem. Vége volt. A távoli hang egyre erősödik, ahogyan az élettelen testet bámulom diadalittasan. Mintha a nevemet kiabálnák. Zavarodottan körbenézek, keresem a hang forrását, sikertelenül. Mikor visszanézek a tetemre, teljesen lesápadok, szememet könnyek mardossák, felfordul velem a világ. Erőtlenül esem össze térdre, nem bírom leemelni a tekintetem a testről. Az Acélember eltűnt, Kopa fekszik helyette.
Egy pofonra ébredtem fel. Aliz szorongatott, és kiabált velem artikulátlanul, nem értettem mi okból, csak elaludtam a kanapén. Szédültem, próbáltam eltolni magamtól, nem is értettem, hogyan került ide. Vállára helyeztem a kezem. A kezem, amire valami sötét színű ragacsos anyag borított. Kíváncsian az arcomhoz emeltem, megszagoltam, majd ellöktem magamtól Alizt. Világos pólóján vörös foltot hagyott a véres kezem, rémülten kapkodtam a levegőt, remegve toltam magam hátrébb a földön, amikor beletenyereltem valami élesbe. Szilánkok. Nem messze tőlük egy összetört lámpa hevert. Ijedten néztem Alizra, aki oldalra lépett, ezzel felfedve az eszméletlenül heverő Kopára. Arcát, karját és felsőtestét több éles vágás borította, egyik szeme feldagadt, számtalan helyen lila foltok ékesítették testét. Ezt én tettem volna? Kétségbeesetten szólongattam barátomat, miközben Aliz méregtől szikrázó tekintettel figyelt engem. Reszketve odakúsztam Kopához, fel akartam kelteni, de a húga rám kiáltott.
YOU ARE READING
A szegény (kis)Lente panaszai
Teen FictionBeszéljünk a matematikáról. Mi történik, ha egy szociális pillangót hozzáadunk egy társaságkerülő irodalmárhoz, és ezt elosztjuk egy közös, XIV. kerületi albérlettel? Igen, talán erre még maga Einstein sem tudná a választ. Készen állsz? #33 2017.01...