A szegény (kis)Lente panaszai

Kapcsolat az ötödik fázisban

A legszebb öröm a káröröm. Szokták volt mondani, és bár nem száz százalékosan értek vele egyet, akad azért egy kis értelme a kijelentésnek. Ennek ellenére vannak olyan alkalmak, amikor nem kifejezetten helyes kárörvendenünk, de talán elfogadható, ha közvetetten gyakoroljuk a folyamatot, vagy egyszerűen csak nem vesszük figyelembe a lehetséges következményeket. Értelmes bevezetés egy meglepően bugyuta cselekedetre.

Először is, fogalmam sem volt arról, hogy vannak horgász székeink. Nem is jutott eszembe a létezésük, mivel Kopa köztudottan nem egy nagy hohoho-tudjuk-mi. Aztán a semmiből felébreszt hajnali fél hatkor, kabátban, két horgász székkel a hóna alatt és egy termosz kávéval a kezében, hogy műsör van. Már kezdtem volna a nyafogni, de lakótársam - sajnos - ismerve engem az orrom alá dugta a mindennapi ember nektárját, majd miután éppen hogy csak megcsapott az illata, elhúzta a termoszt az arcom elől, ígyhát követtem, amerre csak ment. Ezt hívják feltétlen reflexnek. Követve a koffein-t, azaz Kopát gyorsan leakasztottam a kabátomat, magamra tekertem a sálamat és kiléptem a reggeli fagyasztó légkörbe. Közeleg a tél. Meglehetősen erősen.

Mivel túlságosan is korán volt a kommunikációhoz hangtalanul gondolkodtam és telepatikusan próbáltam Kopát szóra bírni, hogy mondja már el, miért kell ilyenkor kalandoznunk. Sajnálatos módon a hátulról szuggerálás nem működött olyan hatékonyan, mint George Lucas filmeiben.

Kiérve az utcára én lefagytam - nem csak a hideg miatt - Kopa azonban, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, komótosan kinyitotta székeket, leült az egyikre, majd letekerve a termoszról a kupakot megkínálta magát kávéval.

- Te nem ülsz le?

Újból körbenéztem. Pontosan a lakásunk bejárata előtt három autó ütközött egymással, két sofőr egymással ordibált, a harmadik talán olaszul motyogott. Az egyik járműben meglehetősen kiskorú egyének sírtak, míg a neolatinoknál sebet fertőtlenítettek. A második kiáltozó egyedül volt, így az ő Audi-jában csak egy fenyőfa-illatosító hintázott előre-hátra.

- Miért is vagyunk itt?

- Műsör van.

- Meg is halhattak volna.

- De élnek. Csak élvezd!

Felém nyújtotta a kupak kávét, erre pedig már nem mondhattam nemet. Elhelyezkedtem a saját székemen, majd figyeltem az eseményeket. Végülis, egy írónak erre van szüksége. A baleset meglehetősen friss lehetett, mivel mentőnek még nyoma sem volt, csodálkoztam, Kopa hogyan észlelte ilyen hamar a katasztrófát. Mint körültekintő író, rá is kérdeztem erre, hisz ilyenkor minden körülménnyel tisztában kell lenni.

- Nem tudtam aludni.

- Szeretnél róla beszélni? - nyögtem ki kényelmetlenül. Ki nem állhatom a személyes témákat.

- Ne erőlködj Lente, minden rendben.

Annak ellenére, hogy szociális műveltségem meglehetősen csekély, még én is kiszúrtam, hogy hazudik. De nem akartam erőltetni a dolgot, úgyhogy visszatértem a baleset megfigyelésére. Érdekes, hogy annyira el voltak foglalva magukkal, hogy fel sem tűnt nekik az őket pofátlanul bámuló kettő fiatal. Pedig viszonylag szembetűnő nézőik voltak.

A két férfi továbbra is veszekedett egymással, az olasz fiú, viszont odasétált a sérültjeihez. Sorra megölelgette őket és mindenfélét motyogott nekik.

- Non preoccuparti!

A síró gyerekek folytatólag is síró gyerekek maradtak, ami egyáltalán nem meglepő egy ilyen szituációban. Egyébként, nagyon különös, hogy egy nő sem vezette a balesetben résztvevő autókat. El kellene gondolkoznunk kicsit a sztereotípiákon.