A szegény (kis)Lente panaszai

Első csók

Elvileg nem tudunk álmunkban olvasni. Sok magát okosnak valló ember ezt kijelentette és onnantól kezdve ez nem elméletként, hanem tényként éldegél a mindennapjainkban.

Nem teljesen értek vele egyet – mert nyílván akadnak olyan analfabéták, akik még józan állapotukban sem képesek rájönni, hogy bizony a napmelegtől ég a kopár szík sarja – de gondoltam, ha már álmomban egy idegen szobában járok, és valamennyire tudatomnál vagyok, kipróbálom. Aztán ha nem jön össze, úgyis írok majd róla egy cinizmustól fröcsögő naturalista cikket.

Szóval valahogyan abba a szobába kerültem, és elindultam, hogy valami olvasnivalót találjak a számomra. Az íróasztalon egy regény sütkérezett ártatlanul a gyér novemberi napfényben. Tökéletes áldozatnak tűnt. Fel is emeltem és játszi könnyedséggel olvastam el Csokonai nevét. Meg is csíptem magam – ami rendkívül szánalmas és infantilis ötletnek bizonyult így visszagondolva – hogy felébredjek és megírhassam azt a cikket. Mert én ugyanis tudok olvasni álmomban.

Majd villámként belém csapott a felismerés, hogy nem álmodom. Hirtelen felvilágosodásomban összerogytak a térdeim és sikerült leborítanom íróasztalomra gondosan elhelyezett díszletemet. Úgy, úgy, még a laptopot is.

Mondanom sem kell, ez elég nagy zajt csapott ahhoz, hogy közelemben legelésző bölénycsordát elriasszam. Ha úgy vesszük, hogy Afrika közel van. Kopa pedig még közelebb volt.

Nyílván felébredt erre, úgyhogy gondoltam már nem fogja zavarni, ha főzök magamnak egy kávét a konyhában.

Hát, tényleg nem zavarta.

A kanapén feküdt, akár egy hanyagul odadobott holttest, megérkezésemet is csak egy morgással díjazta.

- Kávét? – Nos, igen, a szociális megnyilvánulásaimon még fejlesztenem kell, de legalább hajlandó vagyok az együttérzésre.

- Jöhet. – Semmi köszönöm? Úgy néz ki csak Budán tanítanak meg az etikára. Amíg én a kotyogós kávéfőzőt próbáltam újraéleszteni, Kopa koordinálatlan mozdulatsorok segítségével felült a kanapén. – Sajnálhatod, hogy nem jöttél tegnap.

- Téged elnézve inkább örülök – néztem végig a tegnapi öltözékén és az élőhalottnak is elmenő fején. – Macskajaj?

- Nem találkoztam semmilyen állattal. Legalábbis nem emlékszem rá. Viszont kicseszettül másnapos vagyok – masszírozta a fejét. Megjegyzése elmosolyogtatott.

Sikerült valahogy életet lehelnem a kávéfőzőbe, nem sokkal később, már egymás mellett ültünk a kanapén, azaz én ültem, Kopa pedig végigfeküdt a maradék helyen. Eredetileg az ölemen akarta pihentetni a – büdös – lábait, de miután többször is lelöktem magamról, rájött, hogy ez halott dolog. Ezek után össze-visszanyüglődött, hol a fejét fájlalta, hol hányingerre panaszkodott, egyszóval szörnyen idegesítő volt. A pohár azonban csak akkor telt be, amikor a kávéja maradékát szerinte véletlenül, szerintem szándékosan, az ölembe öntötte.

- Te normális vagy? – pattantam fel azonnal. Ő bezzeg, pedig mint aki jól végezte a dolgát, végigterült a kanapén. Nagyon közel álltam hozzá, hogy hozzávágjam a bögrémet, de nem szándékoztam lesüllyedni a szintjére. Pár uddzsájí technikával végrehajtott légzés után, pedig készen is álltam megoldani a problémát. Jelen esetben Kopát. – Mit akarsz?

- Nos, ha már ilyen nagylelkűen megkérdezted, nagyon megkívántam a négercsókot. – Egy pillanat alatt máris jobban nézett ki. Sunyi. – És ne is álmodozz arról, hogy én fizetem. Tegnap elköltöttem a maradék pénzem és csak jövő héten kapok fizetést.