A szegény (kis)Lente panaszai

Boldog Szülinaliznapot!

Utoljára talán... nem, az érettségi nem volt egy nagy falat. Ideges voltam, de aztán rájöttem, hogy továbbtanulásra úgysem lesz pénzünk, ráadásul végigtanultam azt a tizenkettő tanácsolt évet - leginkább barátok és programok híján - tehát nem volt sok félnivalóm. Szorongtam még orvosi látogatások, családi összejövetelek és randevúk előtt is. De egy sem volt ehhez fogható. Hivatalosnak lenni Aliz - újonnan életem titkos értelme és lakótársam húga - tizennyolcadik, tehát nagykorúságát és - leendő kapcsolatunk - legálisságát jelentő bulijára, már extázis önmagában.

Természetesen először megpróbáltam kibújni a helyzetből, mert úgy éreztem, hogy még nem állok készen arra, hogy ekkora mérföldkövet megtegyek kettőnk között, azonban Kopa hajthatatlan volt. Meg volt arról győződve, hogy elérkezett az én időm, és ha most nem vetem rá magam Alizra, akkor sohasem fogom tudni. Az még a mai napig is érthetetlen számomra, hogyan tudott így a húgáról beszélni. Bár nem mintha bármikor is terveztem volna "rávetni" magam. Szörnyen primitív és abszúlut nem romantikus módszer, hiába preferálja a kortárs társadalom manapság annyira.

A helyzetemet az sem segítette, hogy egyetlen támaszom, aki elterelhette volna a figyelmemet, elment dolgozni. Így maradtam egyedül és lebeghettem a tétlenség masszájában, mivel hiába kezdtem el bármit is, pár percen belül már is Alizon elmélkedtem. Legbelül azt kívántam, bárcsak tudnék festeni, hogy megjeleníthessem magam előtt, de tehetség hiányában kénytelen voltam egy modernebb eszközhöz hajlamodni. Az internethez.

Bár önmagában nem vagyok nagy híve ennek, és az emberek lenyomozásának, Alizról van szó, és ez nekem már tökéletesen helytálló indoknak számított.

Reggeli kétkávém kíséretében felmentem az adatlapjára, majd lassan, alaposan minden fényképét végigtanulmányozva elképzeltem az este lehetséges kimeneteleit. Utólag mégis örültem annak, hogy Kopa elment dolgozni.

Aztán hirtelen elkapott az ihlet. Olyannyira, hogy hasonlót már egy jó ideje nem tapasztaltam. Szememet továbbra is Alizon tartva ügettem a szobámba, hogy laptopomba vihessem mindazt, ami elkapott. Nem kellett sok idő, mire tudatosult bennem, hogy nincs laptopom. De ez nem állított meg. Rémlett, hogy a Princess-es lány mondott valamit arról, hogy a mellettük lévő hentesüzlet már egy papir-írószer bolttá avanzsálódott, ami ad interim tökéletesen megfelelt.

Gyorsan összekapartam a maradék vagyonom és megígértettem magammal, hogy hamarosan már tényleg szerzek egy állást, majd a lehető legnagyobb sebességgel - és ruhaneművel magamon, figyelve a betegségemre - levágtattam a harmadikról és meg sem álltam a frissen nyílt boltig. Ott kiválasztottam a legvastagabb füzetek közül a legolcsóbbat, majd pár toll kíséretében beálltam a sorba. Te jó ég, milyen hosszú volt!

Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy az előttem álló ötéves kislánynak mi szüksége van nyolc 10-darabos filctoll kiszerelésre, valószínűleg, úgyis vagy kiszáradnak, vagy elpazarolja őket. Nem beszélve az őket megelőző tinédzser párosról, akik karácsonyi ajándékok hozzávalóit szerezték be. Könyörgöm, tizennégy nap van még Szentestéig, teljesen felesleges már most elkezdeni az ajándékokat. Nem veszik észre, hogy nekem szemmel láthatóan sokkal fontosabb dolgom van?

Úgyhogy nem foglalkozva a különböző társadalmi előírásokkal, letéptem a füzetet körülölelő fóliát, majd szélsebesen elkezdtem papírra vinni a már jól megtervezett mondatokat. Észre se vettem, amikor a negyedik oldalnál járva, a kasszás rámszólt, hogy én vagyok a soron következő. Furcsáltam, hogy nem tett semmilyen negatív megjegyzést a nem túl etikus viselkedésemre, bár így, karácsonyhoz közeledve, biztosan látott már mindent.

Hazafele menet is folyamatosan körmöltem a füzetbe, nem kevés ember utánam is ugatott, nem túl kedves szavakat használva. Egyedüli problémás helyzet a lépcsőn való felmenetel volt, de valamilyen emberfeletti pozitúra segítségével azt is megoldottam. Felérve hálát adtam akármelyik istennek, amiért nem törtem el semmimet, majd leültem végre az íróasztalomhoz, hogy ott folytathassam betűrohamomat.