A szegény (kis)Lente panaszai

Egészségben, betegségben

Sokszor kívánja azt az ember, hogy bárcsak soha többé ne ébredne fel. Éjszaka lefekszik és másnap már nem nyitja fel a szemét. Édes álom, mely manapság engem is kísért. De videlicet nem depresszió, vagy önsanyargatás miatt, egyszerűen ez a kezdetben csak alizhiánynak minősített gyilkos szándékú influenza az oka mindennek.

Hiába hittem azt, hogy a hűtőfürdő örökre megszünteti a szenvedésemet, másnap ugyanúgy sajgó, bizsergő végtagokkal, kiszáradt, fájó torokkal, szédüléssel, fejfájással, tüdőpanaszokkal és hányingerrel keltem. Egész szép tünetláncolat, ha engem kérdeznek.

Mivel nem éreztem magam elég erősnek, úgy döntöttem ágyban maradok, hátha könnyebb célpont leszek a kaszásnak. Magamra húztam még a Kopa által otthagyott takarókat is, azon gondolkozva, hogy mégis miképpen lehetséges egyszerre halálra fagyni és izzadni, mint egy senex, túlsúlyos ember a villamoson, nyári kánikulában. És természetesen halványszürke felsőben, hogy mindenki lássa, mennyire melege van.

Kinyitottam a számat, mert szólni szerettem volna Kopának, hogy hozzon egy tőrt, mert ide már szeppuku - Európában ismertebb nevén harakiri - kell. Szerencsétlenségemre - ki hogyan nézi - nem jött ki egy hang sem a torkomon. Mintha a malus influenza elvágta volna a hangszálaimat is. Bár hosszútávon ez lehet javamra szolgálna.

Megmozdulni és beszélni sem tudtam, így már végképp kifogytam az ötletekből, miképp közölhetném a lakótársammal, hogy éppen agonizálok. Soha nem fogja megtudni senki, hogy elhamvasztást szeretnék.

Így, hogy mostanában egyre gyakrabban találkozom a nyomorúságot jelző elvont köznevekkel, el kellene gondolkoznom azon, hogy nem csinálok-e valamit rosszul. Megkérdezhetném Kopától, ha tudnék neki valami jelet adni. Telepátia. Hirtelen jutott eszembe az ötlet, de száz százalékban biztos voltam benne, hogy működni fog. Talán a láz, talán az elkeseredettség, nem számított. Nagyon erősen próbáltam összpontosítani arra, hogy Kopa megkapja az üzenetemet. Olyanannyira koncentráltam, hogy korábbi fájdalmaim a megduplázódtak, végeredményül a szervezetem feladta és a gyomrom tartalma Kopa matracán végezte. Hálát adtam az akármilyen istennek, amiért nem valahol máshol távozott az emésztendő. Ez azonban - vagy lehet, hogy mégiscsak a telepátia - működő képesnek tűnt, mert lakótársam nem sokkal később meg is jelent az ajtóban, a furcsa hangokról érdeklődve. Pillanatok leforgása alatt felmérte a körülményeket, majd a rémültségi faktora az egekbe szökkent - arckifejezéséből lekövetkeztetve - és ki is rohant a szobából. Azért reménykedtem benne, hogy visszajön még.

Szerencsére igen, ki tudja mennyi idő után egy lázmérővel, teával és egy halom gyógyszerrel tért vissza, közben magyarázva, hogy mi mire való. Bár biztos voltam benne, hogy én jobban ismerem a pirulákat, mint ő, alig tudtam ráfigyelni, valahogyan összemosódtak a szavai. Óvatosan a kezembe zárta a bogyótengert és mondott valamit, majd elkezdte a mellettem fekvő ocsmányságot feltakarítani. Meglepően igen segítőkésznek és jóbarátnak bizonyult ezekben a halálos percekben.

Szóval ott voltak a gyógyszerek a kezemben, de valahogyan fel kellett volna ülnöm, hogy le is tudjam nyelni őket, hacsak nem szerettem volna megfulladni, ami azért igen kecsektető opciónak tűnt akkor. Mivel beszélni valahogyan továbbra sem tudtam, felmordultam, hátha Kopa veszi az adást. Sajnos nem.

Külön meg szeretném jegyezni, hogy a jelnyelv az semmi. Egyszer próbáljon meg az ember a szemével és különböző morgásokkal elmagyarázni valakinek az óhajait, máris hálás lesz, amiért legalább mutogatni tud.

Postremo Kopa felültetett, majd egy rövid vizsgálat után, hogy nyelni tudok-e, beadta nekem a gyógyszereket. Kettő rövid morgással megköszöntem, majd tovább néztem, ahogyan a foltot próbálja eltüntetni.