A szegény (kis)Lente panaszai

Viszlát Nyugat!

Huszonhárom. Huszonnégy. Huszonöt. Huszonhat. Huszonhét.

- Nos, a tesztek eredményei alapján nincsen önnek semmi mentális zavara. Csupán...

Száztizenegy. Száztizenkettő. Száztizenhárom. Száztizennégy. Száztizenöt.

- Az egyetlen félelme, hogy meg fog őrülni. De nem kell aggódni, ez valószínűleg nem fog bekövetkezni. Mondja, csak mi is az állása?

- Tessék?

Bevallom, nem igazán figyeltem a nőre. Szüleimnek köszönhetően tömérdek pszichológussal, esetleg pszichiáterrel futottam össze semleges helyszíneken gyermekkorom alatt. Ezekből a találkákból levonva a konklúziót már évekkel ezelőtt megállapítottam, hogy mind ugyanolyanok. Egyikük sem érdekesebb a másiknál, felesleges lenne figyelni rájuk, csupán ugyanazon tudásnak titulált baromságot prédikáló hangszórók. Csak az időnket pazarolják, melyet hasznosabb dolgokkal is eltölthetnénk, például számolhatjuk hányszor pislog a velünk szemben ülő. Hogy analitikus, beszédhibás kisgyerek, vagy egy felizgult tinédzser az alany, az édes mindegy. Midenesetre megtürhetően szórakoztató foglalkozás, unalmas háttérzajjal.

- Hol dolgozik?

- Öhm, nincsen állásom.

- Ez esetben keressen egyet gyorsan. Szüksége van valami elfoglaltságra, hogy elterelje a gondolatait.

Bárgyún rám mosolygott, majd lendületesen elhagyta a termet azt motyogva, mennyire szüksége van már egy kávéra.

Vége volt. Megnyugodhatott mindenki, nem gyakorlom családom örökségét, és végre hazamehetek. Kopához. Azonban, ha lehunytam a szemem és erősen koncentrálltam, még mindig hallottam az acélbakancsok nyikorgását. Becsuktam az ablakot. Összepakoltam maroknyi holmimat, majd elhagytam párnapos otthonomat. Némán elbúcsúsztam a körömpiszokból várat építő portástól, majd előre engedve egy vészesen fiatal terhes lányt kiléptem Pest utcáira. Egy pillanatig bennem volt, hogy a drámai hatás kedvéért vehetnék egy mély levegőt, de a bejárat előtt álló dohányzó orvosmass hamar elvette tőle a kedvem. Még a végén mehettem volna vissza tüdőrák kezelésre. Meg aztán, nem is töltöttem benn egy-két napnál többet, amit talán Kopa általános vizetjei nélkül is kibírtam volna egyedül. De azért hálás voltam. És még a nagymamája is küldött húslevest.

Állítása szerint Aliz is aggódott értem, de valahogyan nem tudtam rá gondolni. Nem szerelmi bánatból, hanem egyszerűen képtelen voltam rá. Nem tudtam felidézni az arcát, hangját, jellemző mozdulatait, ezért megijedtem. Kopának nem mondtam el, csak megkértem, hogy ne beszéljünk a húgáról, majd miután elment kétségbeesetten próbáltam visszaemlékezni a lányra. Ezer arc került elém, de valahogyan mind idegennek tűnt. Még telefonon megkíséreltem felidézését, azonban ahogyan odakerült a sor, hogy bepötyögjem a nevét a keresőbe, a betűk elhomályosodtak, majd álnok táncot járva ugrottak le a képernyőről. Minél jobban próbálkoztam annál inkább felerősödött az eleinte távolról hallott szél gunyoros kacagása. Pedig becsuktam az ablakot. Többször is.

Nem értettem, mi történik velem. Az az éjszaka óta a halálközeli látomások - mert a pszichológus így nevezte őket - mintha életre keltek volna. Bárhova nyúltam éreztem az aszfalt éles döféseit, bármit tettem a szél kinevetett, bármerre mentem, hallottam hogy követ. Talán tőle féltem a legjobban. Valahogyan éreztem, hogy hatalommal bír a többiek felett és talán egy kicsit felettem is. Nem tudom elmém milyen mély bugyraiból mászott elő azon éjszaka, de úgy tűnt maradni kíván. Acélos lépteivel követ, egészen addig, amíg fel nem adom és az övé nem leszek.

Egyedül akkor tűntek el, ha nem voltam egyedül, különösen Kopával együtt töltött idők alatt szivárogtak el, majd tértek vissza még erélyesebben, miután lakótársam elbúcsúzott tőlem. Biztosan nem aludhattam eleget, igen, ez lehet a baj.