A szegény (kis)Lente panaszai

Epilógus

- Szerinted ez tetszene Bencének?

A középkorú nő húzott szájjal igazított el egy göndör tincset, ahogyan leemelt egy fantasy könyvet a polcról. Már órák óta barangoltak a könyvesboltban, régen besötétedett, félő volt, hogy hamarosan be is zárnak a Libri unott dolgozói. De nem mehettek el könyv nélkül. A következő nap volt Bence, a könyvmániás tesztoszteron bomba tizenhetedik születésnapja, amit a szülők szépen elfelejtettek és ezért az utolsó pillanatban voltak kénytelenek beszaladni a legközelebbi boltba, még nadrágkosztümben és öltönyben bohókás nyakkendővel.

A férj lemondóan megrázta a fejét a sárkányos borító láttán, majd visszaemelte a tekintetét arra a könyvre, amelyet azóta szorongatott, mióta beléptek az üzletbe. Valamiért félt attól, hogy megmutassa, pedig biztos volt benne, hogy Bencének tetszeni fog. De rettegett. Miután a kasszánál álló egyetemista lány mérgesen megköszörülte torkát, mégis felemelte a könyvet és felesége kezébe adta.

- Ez jó lesz.

A nő furcsállva férje szokatlan visszahúzódó viselkedését lenézett a könyvre, majd kérdő tekintettel vissza a férfire.

- Pásztor Ede? Biztos vagy benne, Zé? Tudod, ő az az őrült író...

Az utolsó mondatot már csak halkan, óvatosan a férfinek suttogta, nehogy meghallja bárki is. Őrültekről beszélni tabu. A férj azonban megállíthatatlan volt, makacsul visszavette a kötetet, majd a kasszához állva gyorsan kifezette az árát. Az ajtóban megállva még visszanézett a feleségére, és a megszokott vigyorával megkérdezte.

- Na, jössz már?

A nő gyorsan összeszedte magát, majd férje után rohanva köszönt el a flegma kasszástól. Hazafele még csacsogott mindenféléről, főleg a könyvvel és a döntés iránt érzett félelméről, de párja már nem figyelt rá.

Csak a köteten és az írón kattogott az agya. Többet tudott róla, mint bárki más, anélkül, hogy valaha olvasta volna. Ez volt az író első kötete, egy történet arról, hogyan jutott el a zártosztályra. Meglepő módon, hitetlenül gyorsan és elképesztően sokáig ez maradt a kortárs irodalom legtekintélyesebb képviselője, annak ellenére, hogy írót korábban senki sem ismerte. Kilenc nyelvre le is fordították. Azóta az író, Ede sorra írta a regényeit, újabb sikereket elérve és még magasabbra eljutva. Zé büszke volt rá, bár az ő szemében egy alkotása sem érhette el a legelső szintjét. A történetet két fiatal srácról, lassan férfiról, és a barátságukról. Bár a neveket megváltoztatták - Lente, Kopa és bármelyik szereplője, így ezzel a névvel sohasem létezett - a cselekmény egy betűben nem változott. Zé nem tudta, de érezte. Igaz, a nevekkel tisztában volt, olyannyira megtetszett neki a rászabott Kopa, hogy az úton levő gyermekének is ezt a nevet szánta. Mert igen, a nevezetes Lente és Kopa Edeként és Zéként élte mindennapjait. Az ő történetük változtatta meg a magyar olvasóközönség életét, hacsak egy rövid időre is.

Zé, ha jobban tetszik Kopa abban a pillanatban fel akarta keresni legjobb barátját, amikor felébredt a hirtelen támadás okozta ájulásból. Habár életében nem félt még annyira, mint amikor barátja neki indult, sohasem haragudott rá. Egyedül magát okolta, amiért nem vette észre hamarabb a jeleket, és nem volt képes segíteni Edén, vagy Lentén, anélkül, hogy elvették volna tőle. Miután bevitték a zártosztályra Zé számtalanszor próbálta meglátogatni. De csakúgy, mint a legelső alkalommal, mindig közömbös fejjel közölték, hogy Ede nem akarja látni, ne is zaklassa föl.

Ő tudta azonban, hogy ez nem igaz. Tudta, hogy Ede nem utálatból támadott rá, és szüksége van rá, szinte majd' megölte az ideg, hogy nem láthatja, ölelheti meg, idegesítheti legjobb barátját. Nélküle üres volt a város, a lakás és Zé is. Egy héttel az elválás után el is költözött Budára, közel Ede családjához. Érezni akarta barátja közelségét, félt attól, hogy egyszerűen azért nem engedik beszélni vele, mert már halott. Az őrület elpusztította. Egyedül az időnként kiadott könyvcsodák biztosították arról, hogy még életben van. És ha ez nem is volt minden, Zének egyelőre éppen elég volt.

Budán később megismert egy hozzá hasonlóan bohókás egyetemista lányt, akinek életcélja volt, hogy megkeresse Radnóti elveszettnek, vagy meg nem írottnak titulált eclogáit, mert meg volt győződve arról, hogy azok a versek igenis léteznek. Zé már látta, mire képes az irodalom szeretete egy emberrel, a lányt Edéhez hasonlította, nem sokkal később bele is szeretett és elvette feleségül. Azóta kettő gyerekük született, a könymoly Bence és az apjára hasonlító energiabomba, Anna, és úton volt a harmadik, Koppány.

De boldog volt, mert mindig is az volt és mert neki annak kell lennie. Azonban néha napján, amikor egyedül ült az íróasztalánál Ede régi bögréjéből kávét szürcsölve, amire szintén barátja miatt szokott rá, - a koffein illatáról mindig ő jutott eszembe - az életről, halálról, egyszóval mindenről, amiről egy felnőtt embernek gondolkodnia kellett, elmélkedve, szüntelenül azon kapta magát, hogy valahogyan idő közben a kezébe került a telefonja, és éppen a pszichiátriai osztályt készül tárcsázni. Ezután mindig megrázta a fejét, lehúzta a maradék pár kortyot, majd igyekezte elkerülni a gondolatait.

Séta közben végigsimította az ujját a könyv gerincén, akaratlanul is egy mosoly kúszott az arcára az ismerős érzéstől. Hiszen ott lapult az aláírt köteg az ágya alatt, szinte azóta, hogy azt kiadták volna. A doboz már nem volt meg, de a legfontosabb emlék megmaradt. Ede betartotta az ígéretét. Ez szintén reményt adott Zének, habár elolvasni nem merte.

Félt, hogy túl törékeny ehhez a barátságuk, és hogyha elolvasná, végleg lezárulna a múlt és szép lassan elfelejtené legjobb barátját. Félt attól is, hogyan írta őt le Ede, inkább gondolta azt, hogy ő is úgy szerette Zét, mint ahogy Zé szerette Edét, ahelyett, hogy csalódnia kelljen. De mindennek dacára legjobban attól félt, hogy Ede érzi, hogy nem olvasta el és mérges rá. Pedig tényleg képtelennek érezte magát. Húsz év után is képtelennek.

Lassan hazaértek még mindig csicsergő feleségével, aki a kimerültség miatt rögtön ágyba dőlt. Zé elrejtette egy fiókba a Bence ajándékát, majd mielőtt kettőt gondolhatott volna elővette a másik, régebbi kiadást az ágy alól. Egy ideig a kezében forgatta tanulmányozva a nyomatott betűk feketeségét, végigsimította az autogrammot, majd szorosan a kezébe fonva leült az íróasztalához, felkapcsolta a kislámpát, előkereste a szemüvegét, majd az első oldalra lapozott.

Nem akart többet félni. Csak többet szeretni.

És... vége van. Furcsa elengedni, bár valamiért nem olyan nehéz, mint a Lelki Nyomorultakat. Nem tudom, nektek hogyan tetszett ez a lezárás, szerintem egy fokkal azért boldogabb, mint az előző, de mondjátok el nyugodtan, mit gondoltok róla.

Ha esetleg van valami kérdésetek ezzel a történettel, vagy bármivel kapcsolatban itt is, vagy privátban feltehetitek, igyekszem minél hamarabb válaszolni rá. Emellett ha volt kedvenc szereplőtök/jelenetetek, amit szívesen megosztanátok, írjátok meg, én nagyon kíváncsi vagyok rá:)

Kicsit a jövőről beszélve, ha esetleg valakit érdekel, már tervben van a következő történet, ezúttal kicsit romantikusabb jellegű, mint a korábbiak, de remélhetőleg nem rosszabb. Amint kinn lesz az első rész, majd írok ide is, ha valaki azt is olvasná:)

Köszönöm szépen, hogy végigolvastátok Lente és Kopa (vagy inkább Ede és Zé??) történetét, remélem tetszett nektek, és a jövőben is olvasgattak majd tőlem:)