A szegény (kis)Lente panaszai

Magyar Slash

Néha úgy érezzük, hogy az életünk olyan, mint egy szappanopera. Utálatos rokonok bukkannak fel a lehető legrosszabb pillanatokban, a testvérünkkel csal életünk szerelme, vagy éppen elmenekülve az exünk elől elrabolnak és egy vízesésen dobnak le egy embrióval a hasunkban. Tehát kaotikus, kiszámíthatatlan és leginkább túlzó.

Természetesen budai életemet élve sosem kellett olyan problémákkal és csavarokkal szembenéznem, hogy egy pillanatra összekeverjem a saját életemet a latin filmes világgal. Aztán beköltöztem Pestre, kaptam magam mellé egy Kopát és könnyűszerrel felfordult az életem.

Aliz születésnapja után már nem igazán volt kedvem élni, úgyhogy a Kopa által javasolt kocsmában sem maradtunk túl sokáig. Egyszerűen csak aludni szerettem volna, aeterne. Szerencsétlenségemre lakótársam és az én hangulatom fordított arányossággal ált, tehát ahogyan éreztem magam én egyre ramatyabbul, úgy akart ő még tovább szórakozni. Mondhatom igazán segítőkész.

Aztán valamennyire modorálta magát, miután megkérdeztem, hogy szerinte a Petőfi, vagy Margit híd alkalmatosabb az öngyilkosságra. Hirtelen elkomolyodott és rögtön jó ötletnek tartotta a hazamenetelt. Egyébként eszem ágában sem volt leugrani. Nem éppen az én stílusom, inkább meghagynám ezt a francia lányoknak.

Tehát elindultunk közös lakásunk felé, amikor Kopa észrevett egy a földön heveri telematricázott akkusztikus gitárt. Rögtön támadt egy őrült ötlete, hogy ő lesz a következő gitáristen. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy gőze nem volt a zenéhez. Hallottam már énekelni, és ha a hangszereket is úgy munkáltatja, ahogyan a hangját, akkor erősen el kell majd gondolkoznom a költözésen. Mellesleg a gitár meglehetősen jó állapotban találtuk, ami azt sugallta, hogy valakinek még a tulajdonában állt. Ez természetesen nem hatotta meg Kopát, hátára csapta a hangszert, majd a terveit ecsetelve bandukolt tovább. Még egyszer körbenéztem, hogy nem látott-e minket senki, majd sietősen utánakocogtam.

Hazaérve már nem is volt erőm vele foglalkozni, beszigeteltem egy törölközővel az ajtómat, aztán igyekeztem alvással kiverni Alizt a fejemből. Csak úgy, mint korábban, most sem ment. Vigaszul előkavartam a füzetemet majd elégikus sorokat firkantva kiírtam magamból a bánatomat. Drámaibb lett volna egy-két könnycseppet ráhullajtani a papírokra, de már nem éreztem hasznát. Nem pazarolhatok több időt Alizra, hisz nem miatta költöztem el. Írnom kell. Talán mostanában el is hanyagoltam kedvenc tevékenységemet, bár annak leginkább Kopa Siva-i tette lehet az oka. Laptopommal együtt elveszett az eddigi munkám, ami habár nem volt eléggé minőségi ahhoz, hogy felhasználhassam, még sem volt többé. Kezdhettem a nulláról. Remélhetőleg az utolsó alkalommal.

Alkotás közben sikeresen elaludtam az íróasztalnál, aminek másnapra egy fájó gerinc és egy vörös félarc lett az eredménye. Mesés. Gyorsan átöltöztem, majd a szigetelőmet eltávolítva kiléptem a tornyomból. Valami katasztrofikus alapzajba.

Rá kellett jönnöm, hogy Kopa még szörnyebben gitározik, mint énekel, viszont elképesztően hajthatatlan. Elmondása szerint hajnali öt óta - megjegyzem éppen fél tizenegy volt - ül a kanapén és különböző internetes tutorial-ok segítségével próbálta előhívni magából a zenészt. Akit valószínűleg egy kocsmai illuminált ökölpárbaj után kiverhettek belőle, mert sehogysem akart kijönni.

A kávéadagomat is inkább lefeleztem, hogy ne ébredjek fel eléggé ahhoz, hogy száz százalékosan tudatosuljon bennem Kopa új rögeszméje. Miközben pirítóst készítettem éppen valami Nirvana-nak gúnyolt szörmedvényt próbált játszani. Hiába alig ittam az előző nap, belefájdult a fejem.

- Lennél szíves végre abbahagyni?

Kopa úgy nézett rám, mint akinek elvették a puskáját egy fizika témazáró előtt. Még szerencsém, hogy nekem sosem volt szükségem efféle csalásokra.