A szegény (kis)Lente panaszai

Hipo-őrület

Mielőtt még el kezdenétek olvasni ezt a részt, el szeretném mondani, hogy az előzőt - Vissza a jövőbe - töröltem, úgyhogy ez a rész az Angyalsütinek a folytatása, a Vissza a jövőbe nem történt meg. Azok számára akik mégis el szeretnék olvasni azt a részt, valamint a másik töröltet is - FaSzex - fel fogom tölteni őket az Ecce homo könyvembe még a mai nap folyamán, úgyhogy nem vesznek el örökre. Mivel eltűntem egy kis időre és az Angyalsüti még régebben volt, itt van hogyan fejeződött be:

Azóta megtanultam, hogy a legjobb, ha titokban és csak magamnak írok, azonban az utóbbi években megelégeltem ezt. Aztán hirtelen mindenki belekontárkodott a magán irodalmamba. Először Kopa, aztán a Princess-es lány, végül pedig Aliz is. Félnék, hogy ők is hasonlóan válaszolnak?

Nem bírtam tovább gondolkodni. Erőtlenül hátradőltem, majd elaludtam a jeges aszfalton.

Ééés, akkor a folytatás: (ne feledjétek Ecce homo!)

Köztudott, bár nem mindenki által elfogadott tény, hogy a halál bekövetkezte előtt lepereg előttünk az életünk. Állítólagos tanúk elmondása szerint ugyanezt tapasztaljuk, ha egyszerűen csak halál közeli élményben van részünk. Nem tudom. Lehet, hogy én nem működöm rendesen, vagy egyszerűen csak nem jutottam el odáig. Bár kétlem.

Lényegtelen.

Képtelen vagyok írni. Szüntelenül remeg a kezem olvashatatlan firkálmányt hagyva a tollal. Érzem, tudom, hogy itt van mögöttem. Lebénítja a végtagjaim, elzsibbad az agyam, nem tudok megfordulni. Hallom, ahogyan lélegzik. Reszketek. A rémület tompa fájdalommal végigcsordul rajtam, majd hirtelen belém hasít, amint két acéltenyér ragadja meg a vállam. Összeszorítom a szemem, továbbra sem bírok megmozdulni. Egy megszabadult könnycsepp simogatja az arcomat segítségért sikítozva. Az acélkarok lejjebb csúsznak, erősen megszorítják a felkarom - talán kiadok valami hangot, nem tudom, csak fehér zajt hallok - majd írásra kényszerítenek. Határozottan vezetik a betűimet egy rettegett szót alkotva. Felüvöltök.

Egy hangos kiáltásra ébredtem fel. Talán én voltam, nem emlékszem. Fel akartam állni, hogy segítséget hívjak, vagy egyszerűen hazasétáljak, de az esti fagy kellően megtette a hatását: végtagjaim lebénultak, már az éles aszfaltdarabokat sem éreztem, ahogyan felsértik a bőrömet. Ostobaság volt elfutnom. Szép halál is lesz, apám mellett a szabadságban. Vagy legalábbis a társadalom ezt az elképzelést traktálja belénk. Meg kellett mozdulnom, ha csak egy kicsit is. Mikor ujjaimat próbáltam megmozdítani, felordítottam a fájdalomtól, de valamilyen szinten győzelemmel zárult az első próbálkozásom. Valahogyan sikerült kinyújtanom a karom. Talán még a halottak is felébredtek. Ízületeim kétségbeesetten visítoztak egy forró fürdőért, könyörtelenül küzdöttem ellenük, ahogyan próbáltam lesöpörni magamról a téli álmom közben rám telepedett hótakarót. Egyetlen ruhaneműm, a nadrágom kővé fagyott, rettegve a végtől esetlenül lehelgettem, a fagyott anyagdarab azonban csak gúnyosan kacagott rajtam. Dühömben ráütöttem, azonban öklöm megcsúszott, az aszfalt kiéhezetten tépte le éles fogaival a bőrömet. Sebemet magamhoz szorítottam, a vér valamelyest melegnek bizonyult, másik karommal is az aszfaltra ütöttem. Boldogan lihegtem, ahogyan másik kezem is lassan vörösbe borult, jutalomként megengedtem magamnak, hogy pihenjek egy keveset. Már nem fáztam. Lehunytam a szemem, hogy erőt gyűjtsek a következő küldetésemhez. Valahogyan fel kellett állnom.

Kinyitom a szemem, máshol vagyok. Egy jéghideg aszfalton üldögélek, valahol a rabság és a halál határa között. Hallom az acéllépteket. Lassan baktat felém, nem siet, hisz tudja, nem menekülhetek előle. Kétségbeesetten próbálok felkelni, azonban a jeges szél mindig visszalök a földre. Télbe fagyott tőrével vágásokat ejt rajtam, kárörvendően röhögcsél gyengeségemen.