A szegény (kis)Lente panaszai

Borosta

Bűn bűnt vonszol magával, és noha ezt már megmondta Shakespeare - proporro azt is, hogy az öröm leghívebb szószólója a csend, bár ez nem kimondottan a mai elméletemhez kapcsolódik, de erősen küldeném lakótársamnak, hogy gondolkodjon el ezen - Kopa, én, és talán minden egyes élő homo sapiens sapiens ezen a bolygón elsöprődik ezzel az állítással. Kivétel ezalól természetesen Mária és a többi nagyonhívő.

Ab ovo, az én reggelem teljesen rendben volt. Felébredtem, két másodpercre elszomorodtam, amiért még mindig nem sikerült állást szereznem, aztán meghallottam kotyogós kávéfőzőnk isteni trilláit - egyébként meglepően ijesztő és emberi hangokat ad ki egy élettelen tárgyhoz képest - és elszállt az összes negatív gondolatom. Ennek ellenére nem száguldottam kétszázhúsz felett a konyhába, mert vannak elveim. Egyrészt, ha korán reggel van - nem egy gimnazistához, hanem egy öreg macskához mérve - akkor nem egészséges rögtön kikelni az ágyból, mert vagy Kopával futok össze, vagy az élet valamelyik pofonjával - bár a kettő egy nevetséges irányzatban fedi egymást - másrészt, lassan már inkább december van, mint november, és a fűtés sem az igazi, így három pléd és egy takaró alól senki nem kelne ki szívesen a tizenkilenc fokos lakásba.

Lévén, hogy gondolkodó ember vagyok, túlléptem a lárva állapotomon és bebábozódva közelítettem meg a konyhát. A melegség megmaradt és a koffein is egyre közeledett.

Azonban úgy tűnt, hogy valaki sokkal nehezebb reggelen ment keresztül, mint én. Lakótársam, Kopa a konyhapultnál ült, maga előtt ötnéhány darab Princess-es zacskóval és hol az egyik, hol a másik tartalmával tömte a száját idegesen. Körülbelül három péksütemény/szekundum sebességgel haladt, ami kívülről nagyon felzaklatóan festett.

- Minden rendben?

Hirtelen, akár egy vadon élő állat, felém kapta a fejét - egy csokis tekerccsel a szájában - és ijedten nézett rám, mintha éppen rajtakaptam volna valamin. Mivel folytatta tovább önmaga kitömését, úgy döntöttem, nem foglalkozok vele és öntöttem magamnak kávét. Vele szemben megtámaszkodtam a konyhapultnak és megpróbáltam logikus magyarázatot adni a viselkedésére. Hacsaknem veszett meg, akkor nem igazán sikerült megoldást találni és a bögrém is kiürült, viszont éhesnek éhes voltam, úgyhogy elvettem egy péksüteményt az egyik zacskóból. Azaz szerettem volna, de lakótársam mérgesen rácsapott a kezemre.

 - Enyém.

Morogta tele szájjal, majd a rágással nemtörődve egy pogácsát tömött a szájába.

- Kopa, mi a baj?

- Baj? Nincs semmi baj. Minden a legnagyobb rendben - felelte félvállról. Azt hittem, hogy itt be is fejezte, ezért elindultam a kijárat felé, hogy magamnak is vásárolhassak reggelit. - Végülis ha a húgod idegen alakokkal lóg és a szüleiteknek az hazudja be, hogy nálad aludt, akkor azon nincsen semmi aggódnivaló. Hülye kis tiniribanc! - Az utolsót nem is szidóan, inkább szomorúan mondta.

- Mi történt Alizzal? - Természetesen nem hagytam ott a beszélgetést ezek után.

- Hallottad.

- Kopa tele van a szád, és úgy hadarsz, mint akinek két másodperce van elmondani a végrendeletét. Három szót, ha kiértettem.

- Aliz tegnap kiszökött otthonról, és amikor anyáék ezt észrevették és felhívták azt hazudta, hogy nálam van. A hülye szüleim ezt elhitték és csak ma hajnalban hívtak fel, azután, hogy Aliz fél ötkör hazaért. Azt nem volt hajlandó elmondani, hogy kivel volt, azt meg pláne nem, hogy miket csináltak.

- Lehet, hogy csak a szüleidnek nem akarta elmondani.

- Nagyon remélem. Különben élve megnyúzom.