Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Hyung. . . – nyüszögött félig álomban a fiatalabb, amint megelégelte, hogy be nem áll a mellette fekvő szája. – Nem aludni jöttél át? - bosszankodott. - Már vagy két órája a dumán kívül mást sem csinálsz. Fáradt vagyok, nem aludnál végre? – kérdezte kicsit idegesebben, mert időközben rájött, hogy most pillanatnyilag nem kalapál úgy a szíve, mint szokott és simán el tudna aludni, ha nem pofázna neki a szöszi megállás nélkül.
- Jungkookie - vigyorodott aranyosan, közelebb ficánkolva a másikhoz -, óhajod számomra parancs - vidult fel, mikor hirtelen, mint a filmekben, váratlanul dörgött egyet az ég, amit kísért az elmaradhatatlan egész szobát beborító vakító fény. A kisebb pár másodpercig nem is akart hinni a fülének és szemének. Reménytelenül hunyta le pilláit és tüntette fel arcán azt a tipikus „jólvan fiúk, szép volt, hol a kandikamera?" mosolyt, hiszen jól ismerte már Taehyungot:
- NEE! Jézusom, végünk van! – váltak rögtön rémültté arcvonásai, miközben szemei szinte kiugrottak a helyükről és helyes kis álla is irányíthatatlan vacogásba kezdett. Taehyung gyerekes szokásai közé tartozott az is, hogy fóbiásan rettegett a villámlástól: ilyenkor teljes egészében elborul az agya és minden férfi büszkeségével felhagyva majdhogynem sírva fakad az őt érő sokktól. Lehet, elsőre nevetségesnek tűnik, de halálosan komoly tünetei szoktak nála megmutatkozni. A szobatársai az évek alatt már hozzászoktak és javarészben letudják annyival, hogy hátát simogatva mondanak neki mókás történeteket, amiktől többnyire egykettőre alábbhagy a rátört roham, de Jeongguknál más volt a helyzet, hiszen még sosem látta a fiút ilyen állapotban csak a tagoktól tudta, hogy ilyesmiben szenved. Az újabb dörgésre Taehyung sikkantva egyet durván összerezzent, és jóformán habozás nélkül vetett véget a köztük lévő távolságnak.
- Ah, TaeTae! – tornázta magát nyomban ülőhelyzetbe Guk. - Idebent nem eshet bántódásod. Kimegyek és szólok Jin hyungnak, jó? – vetette fel pazar ötletét. Remélte, ő minden bizonnyal segitségükre lesz.
- Ne! Ne hagyj itt! – fogott ijedten a maknae karjára. – Ha valahogy átkarolsz és nyugtatgatsz hamar abbamarad! – adta gyorsan mentő válaszát, kétségbeesetten, ugyanis, ha magára hagyta volna a másik, az felért volna a pokol százszorosával. Könyörgő, könnyektől csillogó, boci szemeivel nézett fel rá, amikben a rémület összes szikrája tükröződni látszott. Jeongguk, pedig csakugyan szépnek találta ezt a képet, sőt: valóban mindenhogy takarosnak találta hyungja pofiját. Tudta, ennél jobban már meg sem szeghetné a szavát, de abban a percben úgy volt vele, hogy majd holnaptól kezdődően tartja be a szabályait, amiket magának jegyzett fel Tae ellen és akkor ezen rágódni volt számára a legkevesebb.
- J-jó, oké-é, de hogya-
- Így! – vágott kapásból szavába és remegő végtagjaival egy pillanat alatt, szorosan magához rántotta a kisebbet, majd lábaival az ő lábai közé furakodott, míg a másiknak a matractól távolabbi kezét sietve dobta át magán. – Most mondj valami szépet vagy poénosat tök mindegy! – utasította őt elcsukló, ziháló hangon, összeszorított szemekkel, mintha csak az élete függne tőle, mikor pedig ismét dörgés zaja hallatszódott kintről roppant mód édesen reszketni kezdett.
Eközben Guk teljesen leblokkolt a karjaiban tartott, minden porcikájában megremegő angyaltól, mivel épp kezével-lábával belé csimpaszkodott és várt, méghozzá. . . rá, az ő segítségére.
Ezért az illatért be kellene perelni. . . Ah, ha nem kapok belőle többet én istenbizony beperlem.
S itt szakadt el azt a bizonyos cérna, amitől pár napja annyira tartott. – Mondj már valamit! –nyüszögött. Jelenleg teljes köd szállt Jungkook tudatára, ami miatt olyat mer tenni, amit tiszta fejjel nem csinálna.
- Tudod, volt egyszer egy TaeTae, aki sosem félt semmitől – fogott szabad kezével hyungja egyik remegő végtagjára, mellkasában hangos dübörgéssel. – Viszont sokáig abban a hittben élt, hogy a villámcsapásoktól mégis tartania kell – kulcsolta össze az övével és sebesen szájához emelte azt, mire V felnyitotta szemeit. –Nem hitte el, hogy képes magától is átvészelni egy rohamot és, hogy tulajdonképpen csak mindet bemeséli magának – suttogta rá, majd kézfeje selymes bőrébe csókolt, amely folytán annak gyomra triplát bukfencezett. – Én ismerem ezt a fiút –Végtelenül elveszettek érezte magát a szőke, ahogy az előtte lévő szempárba meredt. – Épp készül megnyugodni, igaz? – sóhajtotta, és készségesen a másik nyakába fúrta a fejét. –Jobb? –tette fel kérdését a maknae, mire apró bólinást kapott válaszul. –Pedig még mindig piszkosul vacogsz.
- Gu-guk. . .
- Tae, jól vagy? – Váratlanul Jimin nyitott be ijedt hangon a szobaajtón - A szobatársa lévén, tisztában volt a fóbia súlyosságával így, amint felébredt a viharra ide vezették léptei. – B-bocs, skacok!
A fiatalabb szélsebesen kapta el kezeit és egyszerre pattant fel ülésbe a szöszivel.
- Kicsit még szarul vagyok. . . visszamegyek, szóval megtennéd, hogy mesélsz valami vicceset? I-igen. . . a szépet azt hiszem, hanyagoljuk – nyalábolta fel magát remegve és vissza se tekintve indult meg a nyílászáró felé.
- Jó, gyere! Jó éjt Gukkie~ - intett Chim az emlegetett felé, mosollyal a szája szélén, majd csukta is be óvatosan maga mögött az ajtót.
Guk egy ideig még a fadarab irányába szegezte íriszeit, aztán fújtatva egyet, két karját széttárva vetette hátra magát a puha szöveten. Ő csesztetett azzal, hogy nyugtassam meg, most mit csodálkozik? Ahj, azt hittem belepusztulok olyan ijedten nézett a szemebe.
- Ya! Mégis mi volt ez a romi cucc az előbb? – hallatszódott már igencsak távolról, mégis tisztán jutottak el Kook fülébe a szavak.
- Pofa be, fogalmam sincs! – pisszegett a másik. Jeongguk hirtelenrő jött hiányt érzett és mintha szíve is kettérepedt volna, olyan szintű fájdalmat tapasztalt mellkasában.
