,,Ne érj hozzám" (BEFEJEZETT)

Döntés

****1 héttel később****

Egy hét telt el az incidens óta. Lehet az incidensnek nevezni, hogy megakartak erőszakolni? Őszintén? Fogalmam sincsen róla. Egyszerűen fel sem tudom még mindig fogalmazni, ami akkor történt...

Más fel tudná? Más másképp véleményezni ezt? Nem tudom... Azt tudom csak, hogy el akarok tűnni. Miért? A válasz egyszerű.. Meggyaláztak, ott hagytak engem a sötét sikátorban. Megverve, kiszolgáltatottan.. Az épeszű emberek is így vélekednének.

Összefoglalva,hogy mi is történt velem egy hét alatt....

Tegnap kiengedtek a kórházból. A pszichológus minden nap bejárt hozzám,sőt járnom is kell hozzá. Meglátogatott Naty is. Megértett, mellettem volt. Valami feltűnt, hogy egy védekezőmechanizmus alakult ki nálam. Amikor valaki idegen, vagy néha a saját szüleim is megakarnak ölelni reszketek. Félek,ha hozzám akarnak érni. A szüleim azt mondták megértenek, de tudom rosszul esik nekik, de ez nem az én hibám. Nem miattam van. Sőt nem is lehet senkit se hibáztatni. Egyedül a két embert és a sorsot. Még most is megborzongok az emlék hatására. Azóta is rémálmok gyötörnek.

,,-Nem futhatsz el.-röhög a pasas a képembe.

-Kérem.-sírok kezei között.

Ő nem hatódik meg rajta. Felpofozott."

Zilálva ébredtem most is. Egy töredék rész az egész éjszaka kínzó álmomból. Most is nedves szemekkel ébredek fel.

Lassan megfordulok az ágyamba és nyújtózok egyet. Hallom ahogy az eső kopog az ablakom párkányán. Az időjárás a kedvemmel egyformán szomorú. Lassan kikeltem az ágyamból. Lecsoszogtam a konyhába.

-Jól vagy?-fürkészte az arcom anya.

Egy aprót bólintottam. A hűtőnek az ajtaját kinyitva kivettem a narancslét és töltöttem magamnak egy pohárral.

-Nem vagy éhes?-kérdezte anya.

Halkan válaszoltam neki.

-Nem.

Visszamentem a szobámba és az ágyamba bebújtam. Bekapcsoltam a tévét és elkezdtem nyomkodni. Valami bugyuta filmnél megállapodtam. A telefonomat felvettem és elkezdtem nézelődni az idővonalomon.

Egy elég érdekes fotóm pedig megakadt a szemem. Naty szerepel rajta egy bulin , ami pont akkor volt mikor velem kellett volna a moziba lenni-e. Elöntött a düh a fotó láttán. Azt mondta,hogy Katy beteg volt és rá vigyázott. Erre meg? Egy kibaszott buliba volt. Nem velem. Ha ott lett volna akkor lehet most se a szobámba ülve siránkoznák. Élhetném az életem. Miközben cikáztak a gondolataim sírtam. Lassan felálltam az ágyamból és eltántorogtam Hope szobájába. Bekopogtam egyet és jött is a válasz.

-Hope.-szólaltam meg erőtlenül mikor beléptem.

Azonnal rám kapta a fejét és gyors léptekkel közelített. Megakartam ölelni,de mielőtt megtette volna keze megállt a levegőbe. Fürkészve nézte arcomat a válaszomat várta.

Aprót bólintottam. Ezt igennek vette és megölelt. Szorosan kapaszkodtam vállaiba ,mintha valami mentőöv lenne. Az ágyhoz vezetett és leültetett. Most is szorosan öleltük egymást.

-Mi a baj?-simogatta a hátam.

-Na-Naty..-kezdtem el szipogva.

-Mit csinált?-gurult dühbe az arca, majd ökölbe szorította kezét.

Nagyjából elapadt a sírásom és neki vágtam megint elmondani.

-Amikor...-kezdtem,de sírásba torkollot.-..meg-meger.-testvérem számra tette ujját és bólintott.