𝑀𝑖𝑛𝑑𝑒𝑛 𝑅𝑒𝑛𝑑𝑏𝑒𝑛 𝐿𝑒𝑠𝑧...

1. rész

Kék, és piros fények törték meg az éjszaka sötétjét, valamint hangos sziréna hasított a néma csendbe. Az egyenruhás emberek sietve lépkedtek az úton és reménykedve kutattak a túlélők után. A hideg aszfalton rengeteg ember feküdt, sokan sírtak, mások viszont égre meredő tekintettel hallgattak.
Mia is ott feküdt, a feje zúgott, az emberek segélykiáltását is csak tompán hallotta. Mikor halványan derengeni kezdett számára, hogy mi történt, és, hogy miért fekszik a hideg földön, szemei megteltek könnyel és látása teljesen elhomályosodott. Vállait a néma sírás rázta, mivel egy hang sem jött ki a torkán. Mindenbizonnyal a felismerést követően, hogy balesetet szenvedett, sokkot kapott, és az amúgyis fáradt testétől nem telt többre, minthogy hangtalanul adja ki magából a feszültséget.
Körülötte sok mentős rohangált, de mintha észre sem vették volna átlépdeltek felette. Lelassulva érzékelte az egész világot, így az ő mozdulatai, sőt még a felfogása is jóval lassabbak voltak, mint normális helyzetben.
A lány oldalra fordította a fejét és csak ekkor látta meg a roncsokat és a sérült, illetve halott embereket. A rémisztő kép, ami elé tárult, még sokkolób volt, mint a tudat, hogy balesetet szenvedett, de mégsem ez aggasztotta a legjobban, sokkal inkább a családjáért aggódot, minek egyetlen tagját se látta semerre.
Mikor elég erőt gyűjtött, lassan felkelt a földről, és kissé tántorogva indult meg a, a jajveszékelő emberek között. Tekintetével a családját kereste, de mindhiába, csak a bordó Volkswagenjük maradványait találta meg.
Tovább ment, léptei bizonytalanok és lassúak voltak, jobb lábát szinte csak vonszolta maga után. Fél arcát alvadt vér lepte el, feje betört és egy méretes üvegszilánk fúródott belé. Testén szerte szét kisebb nagyobb karcolások húzódtak, egyetlen épnek mondható része a bal lába volt, amit csak kisebb felületi sérülések tarkítottak.
Ennyi seb lepte el, érthető mégsem érzett fájdalmat. Az adrenalin olyannyira elhatalmasodott szervezetében, hogy semmi más nem érdekelte, csak hogy megtalálja a szüleit és három testvérét.
Az úton egyre több fekete zsákba fektetett tetem volt, Miának eszébe sem jutott ott keresni családját, hinnie kellett, hogy életben vannak.
Kétségbeesetten fordult meg maga körül, és már épp térdre rogyott volna amikor egy fiatal nő a segítségére sietett.

- Nem lesz semmi baj. Beviszünk a kórházba és rendbe jössz - Bizakodó mosollyal próbálta megnyugtatni Miát, miközben kisöpört egy tincset az arcából.

- A...családom - nyögte alig hallhatóan, miközben erőtlenül a mentős vállába kapaszkodott.

- Megkeressük őket, megígérem, de előtte muszáj, hogy lásson egy orvos - A nő ellenkezést nem tűrve felsegítette Miát a kocsiba, lefektette az ágyra, végül becsukta az ajtókat és megütögetve a mentőautó hátulját útnakeresztette, ő maga pedig visszament további menthető túlélőket keresni.

* * *

Az incidens óta eltelt másfél hónap. A túlélők fele olyan komoly sérülésekkel kerültek be a kórházba, melyek hosszas küzdelem ellenére is legyőzték kezelőorvosaikat.
Miáért nem jelentkezett senki, se egy távoli rokon, se közeli ismerős, a vele együtt utazó családja pedig még a helyszínen szörnyethalt.
A lányt azon a napon hallották utoljára beszélni. Sérüléseiből sikeresen felépült, de kezelőorvosa, az intézmény főorvosa arra jutott, hogy ilyen állapotban nem küldhetik el. Mivel fizikai állapota megfelelő volt, nem tarthatták volna bent, viszont lelkivilága instabil volt, és egyébként sem tudták, hogy kire bízhatnák a vélhetően kiskorú lányt. Ebből kiindulva alakult ki a megoldásra szánt helyzet:
Miát, Seattle legjobb pszichiátere, Rick Harvey kezelte, ami valóban nagy segítség lett volna a lány számára, ha nem nehezíti meg azzal saját, és orvosa dolgát, hogy nem hajlandó megszólalni. Így van, Mia majdnem két hónapot feküdt a kórházban, anélkül, hogy bárki is hallotta volna, hogy akár egy szót is szól.