𝑀𝑖𝑛𝑑𝑒𝑛 𝑅𝑒𝑛𝑑𝑏𝑒𝑛 𝐿𝑒𝑠𝑧...

43. rész

Miután mindent elrendezett a szobában, nehezen, de újból magára hagyta a lányt, hogy a tenyerébe állt szilánkokat nyugodt környezetben szedhesse ki, mert nem bizonyultak túlzottan kellemesnek.
A folyosóra lépve, azonnal kulcsra zárta az ajtót, a kis fém eszközt pedig a Mia mellé kiosztott ápoló kezébe nyomta, majd elindult megkeresni a többieket, hogy szólhasson a történtekről.
Gale, Lili és immáron Cindy is együtt voltak, azon a ponton, ahol a férfi ott hagyta a párt, a kisebb dühkitörése után. Épp, hogy megállt, Lili felsikkantott, ahogy testvére kezére pillantott, amiből gyéren csepegett a vér.

- Mit műveltél a kezeddel, te szerencsétlen - csapta homlokon magát Cindy.

- Berúgtam egy beltéri ablakot, rátenyereltem a párkányra és ránehezedve a kezemre, átugrottam a falat. Kielégítő volt a válaszom?

- Csak egy kérdésem maradt... mikor őrültél meg pontosan?

- Meg volt rá az okom.

- Jól van. Gyere te Isten csapása. Kiszedem belőled az új ékszereidet.

- Gyertek ti is, mert nem szeretném kétszer elmesélni, hogy mi történt, ha végeztünk megyek vissza Miához - fordult testvére én annak barátja felé a férfi.

A pár engedelmesen követte az orvost és annak önhatalmúlag kijelölt ápolóját. Amíg Cindy előkészítette a csipeszt, fertőtlenítőt és kötszert, addig Rick belekezdett meséjébe, hogy, - Cindy szavaival élve - miért is vandálkodta szét a kórházat. Már csak azért is jó volt, hogy a kisebb operáció közben mesélt, mert addig sem figyelt a fájdalomra, ami minden egyes szilánk kihúzásánál végig futott kezén.
A társaság tátott szájjal hallgatta a férfit, emiatt Cindy néha belefeledkezett munkájába és csak ült a széken, maga elé meredve és nem tett semmit. A hír, miszerint Mrs. Tökély volt az egyik elkövető, és, hogy megölte magát, nem csak a főnővért döbbentette meg, Gale sem igazán tudta hova tenni az információt. Bár sosem kedvelték a nőt, arra azért senki sem gondolt volna, hogy sorozatos bűncselekmények tettestársa.
Mikorra Cindy végre minden szilánkot eltávolított és bekötözte a férfi kezét, a csapat viszonylag megemésztette a dolgokat, de a döbbenet továbbra sem tűnt el a légkörből.

- Köszönöm a segítséget Cindy. Most, ha megbocsátotok, visszamegyek Miához.

- Ugye nem tervezel egész éjszaka mellette virrasztani? - nézett testvéréré Lili.

- ... Nem...?

- Valahogy nem győzött meg a válaszod.

- Ígérem, ledőlök majd egy - két órára, de mindenképp mellette akarok lenni. Akkor is, ha nincs magánál - hajtotta le fejét.

- Rendbe fog jönni Rick - tette kezét barátja vállára Gale. - A főorvos mindent meg fog tenni azért, hogy rendbe jöjjön.

- Tudom - mosolygott halványan. - Nos, akkor én megyek is, holnap találkozunk.

- Jó éjszakát bátyus.

- Aludjatok jól.

Miután búcsút vettek egymástól, Rick visszaindult az intenzív osztályra, elkérte a kulcsot az ápolótól, bement a terembe és leült az ágy melletti székre. Gyengéden végig simított a magatehetetlen lány arcán, majd ujjai közé fogta a Mia kezét és azt cirógatva nézte tovább párját. Ahogy ott ült, eszébe jutott az este, amikor Laurát szállították be a kórházba. Hiába halt meg a helyszínen, behozták, amíg az apját értesítették befektették az intenzív osztályra és csak a látszat kedvéért rákötötték a gépekre is. A férfi akkor is ott ült az ágy mellett és kedvese kezét szorongatva zokogott az ágyra borulva, addig a napig senki sem látta ennyire sebezhetőnek.
Mikor a főorvos is bement a terembe, Rick felállt, hogy oda engedhesse lánya mellé, ő pedig az ablak mellé sétált és a távolba meredt, nem mert apósa szemébe nézni, pedig tudta jól, hogy lánya helyett őt vizslatja.
Aznap nem beszélt senkivel, egész éjszaka felesége mellett ült és annak ujjait kezei közé fogva arca mellé húzta, még ekkor sem hitt el, hogy Laura nincs többé.
Hirtelen felkapta a fejét, megrázta magát és gondolatait visszairányította Miára, ő az, akivel most foglalkoznia kell, eljött a pillanat, hogy volt feleségét végleg elengedje. Laura emlékét háttérbe szorította, majd lassú mozdulatokkal lehúzta ujjárról arany gyűrűjét és tenyerébe ejtette azt. Pár percig némán figyelte a kerek ékszert, aztán vett egy mély lélegzetet, összecsukta ujjait és kabátja zsebének mélyére süllyesztette a gyűrűt.
Ezután minden figyelmét a lánynak szentelte, újra kezébe vette a vékony ujjakat, szája elé emelte, egy halvány csókot lehelt kézfejére, majd visszafektette azt az ágyra és mellé borulva lecsukta könnyes szemeit.

- Nem veszíthetlek el... - suttogta.

Az ezt követő pár nap, hasonlóképpen telt. Ígérete szerint napi négy - öt órát aludt, de nap java részét a lány mellett töltötte. Andrew ugyan elmondta, hogy leghamarabb is csak egy másfél hét után ébresztik fel, és az sem garantált, hogy utána ébren tartják, de Rick így is mellette akart maradni.
Jobbára, csak zuhanyozni és maximum enni járt haza, de utána mindig visszament, nem érdekelte semmi és senki. Tudta, hogy Lili jó helyen van Gale mellett, barátja remekül gondját viseli, más meg nem igazán izgatta.
Mikor letelt az a kínkeserves másfél hét, Rick egész nap a terem ajtaját leste, hogy mikor érkezik meg a főorvos, de amikor az délután öt órakor sem jelent meg, úgy döntött, hogy megkeresi főnökét és a lehető legtisztességtudóbban számon kéri, hogy miért nem történik semmi.
A férfi nem tudhatta, hogy a főorvos csak arra vár, hogy elhagyja a termet. Andrew úgy akarta felébreszteni a lányt, hogy Rick nincs jelen, mert nem tudhatják, hogy Mia, hogy reagál majd a környezetére, viszont sehogy se tudta volna rávenni kollégáját, hogy csak öt percre hagyja itt a lányt. Így Rick ahogy belépett a liftbe, ő a többi kollégájával bement a terembe és egy fecskendőbe szívott oldat segítségével felébresztették a fiatal pácienst.

Rick kényelmes tempóban sétált az iroda felé, ahol az elmúlt évben elég sokat tartózkodott. Végig azon elmélkedett, hogy főnöke miért húzhatja az időt, amikor tudja jól, hogy ő ott lent majd belepusztul az idegességébe.
Mikor az ajtó elé ért, kopogott és várt, de válasz nem érkezett, így megismételte még egyszer, kicsit hangosabban, majd még hangosabban, de mivel ezután sem érkezett válasz, visszaindult a folyosón, immáron sokkal ingerültebben.
Nem talált senkit a közelben, akit megkérdezhetett volna, hogy hol van a főorvos, így legvégső elkeseredésében beszállt a liftbe és úgy döntött, hogy visszamegy Mia mellé, majd ott megnyugszik.

A teremben már javában zajlott az élet. Mia bágyadtan pislogott az őt körülálló orvosokra, de úgy érezte, hogy valaki hiányzik a körből, nem tudta, hogy ki, de borzalmas hiányérzet kerítette hatalmába. Nem gondolkodhatott sokáig, mert az előtt álló orvos beszélt hozzá.

- Kérem, figyelje az ujjamat.

Andrew elemelte mutatóujját a többitől, lassan jobbra s balra húzta a lány szemei előtt és igen csak megnyugodott, amikor Mia követni kezdte tekintetével a ráncos kezet.

- Emlékszik a nevére?

- Amélia... Engels - nyögte elfúló hangon.

- Tudja, hogy mi történt önnel?

A válasz csak egy apró biccentés volt. Tisztán emlékezett rá, hogy mit keres itt, de túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy ezt most elregélje.

- Már csak egy kérdésre kell felelnie, és ígérem, békén hagyom. Emlékszik, hogy kivel él jelenleg?

Mia körbehordta tekintetét az orvosokon, mintha csak a választ várná valamelyiküktől. Még mindig érezte, hogy valaki hiányzik közülük. Lassan az ágya mellett lévő székre nézett és megbizonyosodott róla, hogy valaki tényleg nincs itt... valaki, aki mindig mellette volt. Kezdett kétségbeesni, hogy nem emlékszik erre a személyre, érezte, hogy fontos neki, mert ha csak a hiányzó személyre gondol, összefacsarodik a szíve, akkor mégis, hogy felejthette el?!
Mély lélegzeteket vett és szemeit jobbra - balra kezdte járatni, kiborult.

- Amélia, kérem, nyugodjon meg. Nem baj, ha nem emlékszik, eszébe fog jutni, higgyen nekem.

Ahogy az orvos elhallgatott, az ajtó feltárult. Mindenki a döbbent férfi felé fordult, de senki sem mozdult. Rick nyelt egy nagyot, majd kék szemeit a lányra emelte, és amikor tekintete összetalálkozott Miáéval, az halványan elmosolyodott.

- Rick...

Kezét az orvos felé nyújtotta, ezzel kérve őt, hogy menjen közelebb hozzá. A férfi lassan mosolyra húzta száját, majd miután a többi orvos arrébb állt, ő könnyedén a lány mellé sétált, leült eddigi helyére és megfogta a felé nyújtott kezet.
Szabad ujjaival végig simított a lány arcán és nem törődve bentiek elképedésével Mia fölé hajolt és gyengéden megcsókolta őt.
A főorvos egy halk krákogással rázta vissza a döbbent férfiakat, s mikor azok főnökük felé néztek, ő az ajtó felé biccentette fejét, jelezve a társaságnak, hogy hagyják magukra a fiatalokat.