A konyhában ültünk, csak mi ketten. Fura volt, hogy a többieknek pont dolguk akadt. De mindegy is. A helyiséget betöltötte a cseresznyés dohány illata, imádtam ezt a cigarettát. Mindig meg tudott nyugtatni.
- Édesem?-szólt nekem Minho
-igen?
-miért vagy ilyen nyugodt? Te is tudod, hogy maximum 3 hetünk van. De te semmit se teszel mond miért van ez?- kezdett el háborogni.
-Mert én nem félek a haláltól! -jelentettem ki.
-Nem félsz?
-Nem! Átéltem olyan dolgokat, melyek megtanították, hogy ne féljek! Tudod mosolyogtam mikor legszivesebben meghalltam volna, mikor én voltam a vad, és mindenki rám "vadászott" ,túléltem. Túléltem azt, hogy megerőszakoltak, majd a gyermekem elvesztését. De ezt a betegséget már nem tudom. De tudod voltam nagyon boldog is ám. Te tanítottál meg tisztaszívből szeretni, te mutattad meg, milyen is az ha az embernek vannak barátai. Szeretlek én hercegem, de ezt én elfogattam. -megfogtam a kezét és rámosolyogtam. Szeméből hangtalanúl folytak a könnyek. Sosem ismerte a múltamat. Szánalomra méltó az egész. És mégis most, hogy tudom mindjárt meghalok könnyebb volt elmondanom neki.
-igérem neked ott leszek veled. Az utolsó pillanatig szeretni foglak.-suttogta, majd ő is rágyújtott.
Fura volt őt cigivel látni. Mindig utálta ha én gyújtok rá. De most ketten együtt töltjük meg cseresznye illatu füstel a házat. Minden olyan nyugodt és békés. Hmm milyen bódító ez az egész.
-menjünk feküdjünk le-suttogtam eloltottam a cigarettát, majd kerekes székemmel az ajtóba gurultam. Segített a földszinti szobába bemenni majd átrakott az ágyra.
-szeretlek !-suttoga fülembe
Ez volt az utolsó szó amit ebben az életben hallottam
