Éreztétek már, hogy a család ahol laktok úgymond „kiközösít"? Sajnos én most ezt élem meg. Gyűlölöm az életem minden egyes napját. Vagyis Gyűlöltem egészen addig amíg meg nem ismertem őt. Valahogy éreztette velem, hogy nem vagyok felesleges és hogy engem is lehet szeretni. Megmutatta mi is az igazi élet.Szokásos szombatnak indult az egész. Reggel felkeltem elvégeztem a szokásos teendőimet majd munkába indultam. A hét minden napján dolgoztam. Kora reggeltől késő estig, így legalább elkerültem a családomat. Persze ők mondják „mert sosem vagy itthon" de ez mindenkinek jobb így. Lassan sétáltam hisz a bolt közel volt hozzánk nekem meg még volt időm. Ezért betértem a közeli kis parkba. Csak sétálgattam és kódorogtam amikor az egyik padon észrevettem, hogy egy fiú sírt. Sose tudtam elnézni ha valaki szomorú így gyorsan odamentem hozzá hátha tudok neki segíteni.
- Sz...szia.
- Ohh -szipog- szia segíthetek valamiben? -kérdezte könnyáztatta arccal mégis mosolyogva.
- Épp ezt szerettem volna megkérdezni tőled. Kérlek ne vedd tolakodónak a jelenlétemet én csak segíteni szeretnék.- nem szólt semmit csak a nyakamba borult, és ott sírt tovább. Valahogy engem is megnyugtatott ezzel. Ahogy szorosan magához ölelt úgy éreztem a világ talán még sincs ellenem, hogy van a világnak egy pontja ahol engem is el tudnak fogadni és szeretni tudnak. Vagy egy órája ülhettünk így összeborulva de számomra csak pár percnek tűnt.
-K..kérlek ne haragudj.- szipogott és könnyeit törölte kedvesen átnyújtottam neki egy marék zsebkendőt.- a...a kabátodat kitisztíttatom
-Ugyan semmiség. De jobb már?
-Igen még egyszer nagyon köszönöm. A nevem Lee Taemin téged hogy hívnak?
- Az én nevem Choi Minyoung. Megkérdezhetem mi volt az oka, hogy ennyire kiborultál?
- A barátnőm megcsalt és ezt ma tudtam meg. De ő már 2 éve csinálja. Úgy volt hogy ma megkérem a kezét már megvettem a gyűrűt is. És pont a házam előtt váltak el. 2 évig semmit sem sejtettem ebből az egészből. És most olyan...- csörög egy telefon. 2 perc után rájövök, hogy az enyém az.
-Ne haragudj ezt fel kell vennem.- mondtam neki gyorsan- Jó napot Főnök úr.
-Minyoung mától egy hét szabad napot kap. 1 éve egyetlen szabad napot sem vett ki.
-De főnök maga is tudja, hogy a munkámnak élek és utálok otthon lenni. Könyörgöm önnek kegyelmezzen meg nekem
-Nem sajnálom egy hét múlva újra kezdheti a munkát de most muszáj pihennie.
És ezzel letette a telefont. A sírás kerülgetett. Ha nem kell dolgoznom akkor hova menjek? Miért vagyok ilyen szerencsétlen?
-Valami baj van?-kérdezte Taemin -kirúgtak vagy mi a baj?
- Nem. Még rosszabb szabadságra küldtek. Tudod az én családom az mondhatni utál engem. A fizetésem felét odaadom nekik mégis csak velük lakom de már vagy 3 hónapja beszéltem normálisan valamelyik családtagommal is. -és eddig a pontig bírtam. Pedig megfogadtam, hogy senki előtt nem fogok sírni. Ő kedvesen átölelt pont úgy ahogy egy félórával ezelőtt én is tettem vele. Gyorsan összeszedtem magam és mosolyogva megköszöntem neki, hogy ilyen kedves.
- Sajnálom, hogy még az én gondjaimmal is terhellek.
-Ugyan. Ha te nem lettél volna aki meghallgat talán valamelyik hídról már leugrottam volna . Szóval ez a leges legkevesebb amit megtehetek érted. De tudod mit ha ennyire nem szeretsz otthon lenni akkor találkozzunk ezalatt az egy hét alatt mit szólsz?
- Hát. Én ... nem tudom
-Nem akartam tolakodó lenni félre ne érts. Csak tudod én sem tudnék megmaradni abban a házban ahova annyi emlék fűz. Szerintem bele örülnék. Ezért kérlek erre. Semmi hátsó szándékom nincs evvel.
Olyan aranyosan kérlelt, hogy beadtam a derekam neki. Igazából féltem, hogy milyen is lesz vele. De végül is elég jól alakult minden. Reggelente a parkban találkoztunk, onnan a közeli kávézóba mentünk reggelizni és beszélgetni. Utána sétálgattunk és még többet beszélgettünk. Megtudtam, hogy a családját már egész kiskorában elvesztette és, hogy árvaházban nőtt fel. Nagyon sok mindent megtudtunk egymásról. Ez az egész hét csupa öröm volt. Legalábbis számomra. Vasárnap ismét a parkban voltam és őt vártam. Ma a szokásosnál jobban kicsíptem magam. 9 óra volt. Ilyenkor már rég itt szokott lenni. Nagyon féltem nehogy valami baja legyen. De hamar rá kellett jönnöm, hogy akinek baja lesz az én leszek. Ugyan is Taemin egy lánnyal jött kézen fogva felém. A mosoly az arcomról nem hervadt le. Nem engedhettem meg magamnak hogy elgyengüljek.
- Minyoung be szeretném neked mutatni a barátnőmet, Yunt.
- Nagyon örülök a találkozásnak.
- Részemről viszont nem. Szívem nem úgy volt, hogy étterembe viszel? -nyávogta egér vékony hangján
- De úgy volt csak be akartalak mutatni Minyoungnak. Tudod ő volt az akiről meséltem.
- Ja igen de menjünk már most vettem ezt a magassarkút és fáj benne a lábam.
Lenéztem a lábára és egy nagyon drága cipő volt rajta én már szinte szégyellem azt a pár wonos cipőmet amit kb. akkor vettem mikor elkezdtem dolgozni.
- Nincs kedved velünk tartani?- kérdezte Taemin
- Sajnálom de ma be kell mennem dolgozni pont akkor hívott a főnököm mielőtt ideértetek volna
-Igazán sajnálom. de ugye még össze futunk valamikor?
-Persze amint az időm engedi -mosolyogtam még mindig majd elindultam a munkahelyem felé de még hallottam Yunt aki épp azt mondja Taeminnek, hogy milyen ó divatú az öltözködésem. Valahogy nagyon szíven ütött az, hogy Taemin ennyire ostobán visszafogadta azok után amit tett. Legbelül éreztem, hogy ha már nem fogunk találkozni az nagyon fog fájni hiszem a legjobb barátok is lettünk vagy talán egy kicsivel többek. 1 hét alatt megtanította, hogy az emberek jók is tudnak lenni. És igaz tudtán kívül még arra is megtanított milyen tiszta szívből szeretni.
~Folytatjuk~
