Teljesen kikészültem a szavaitól. Tudtam, hogy nehéz egy idol élete de eddig mindig összetudtunk hozni 1-2 találkozót. Bár mondjuk nekem nem volt elég, szerettem volna vele több időt tölteni, de megértettem mert szerettem. De mikor közölte hogy a munkája sokkal fontosabb neki mint a kapcsolatunk, akkor teljesen összetörtem. Kapcsolatunk zátonyra futott, minden bizalmamat elveszítettem a férfiak iránt. 4 hónap után is úgy éreztem szerettem. Szeretem, mert tudom hogy ezzel csak engem akart megvédeni. A munkahelyemen is észrevették hogy már nem mosolyogtam vagy ha egy kis mosolyra is húztam a számat az sem szívből jött. Még a legjobb barátnőm sem tudott jobb kedvre deríteni. Egy nap az egyik koncert felvételét néztem, egy számomra még még ismeretlen dalt énekelt, az Act Like nothing wrong-ot, mikor meghallottam a hangját még jobban fájt a hiánya. Éreztem hogy valamennyire még mindig szeret, az arcából, mozdulataiból, hangjából ki lehetett venni. Tudtam hogy bármikor megtudnék bocsájtani neki, csak egy szavába kerülne.
----------------------------8 hónap múlva------------------------
Már nem igazán fájt annyira a hiánya. Beletörődtem, úgy éreztem hogy túl tudok rajta lépni, bár nehézkesen, de képes leszek rá.
Épp a munkahelyemre tartottam, mikor az utca közepén hirtelen elsötétült minden................
Egy kórházban tértem magamhoz. Épp egy nővér volt bent, pakolgatott. Mikor meglátta hogy fent vagyok mosolygott és köszönt.
-Jó napot!
-Jó napot! M-mit keresek én itt? - kérdeztem zavarodottan, miközben körbe néztem a kis hófehér falú szobában.
-Elájult az utcán. Egy járókelő értesítette a mentőket. De mindjárt szólok a doktor úrnak hogy felébredt - mondta majd kisietett a kórteremből.
Majd 10 perccel később bejött egy 40-körüli férfi.
-Jónapot én Dr. Sujin vagyok a kezelőorvosa. Szeretném megkérdezni,hogy mióta gyötri rosszullét? -kérdezte komolyan míg a kezében lévő papírokat olvasgatta.
-Őszintén megmondva, hogy már nagyjából 1 hónapja. De eddig még sosem ájultam el - válaszoltam őszintén.
-Értem! Vettünk vért öntől. Szeretném megkérni hogy maradjon bent amíg elkészülnek az eredmények és értesíteni fogom amint kézhez kapom azokat.
Bólintottam egyet megértésképp.
-Doktor úr? - szólítottam meg.
-Igen? - fordult vissza az ajtóból.
-A táskám, ami nálam volt? - kérdeztem rá, eszembe jutott hogy a munkahelyemre igyekeztem és csak oda kéne szólnom hogy miért nem értem be.
-A kis szekrényben találja, várjon inkább odaadom - sietett az ágyam mellet lévő kis komódhoz, amiből elővette a retikülöm és átnyújtotta.
-Köszönöm.
-Szívesen, akkor majd jövök ha megtudtunk valamit - felelte és elhagyta a szobát.
Előkotortam a mobilom és tárcsáztam az éttermet, ahol dolgoztam.
-Igen tessék? - vette fel egy ismerős hang
-Szia YunEul! _______ vagyok. A főnök a közelben van? - szóltam bele erőtlenül.
-Rögtön adom! - mondta majd egy kis szünet után átadta a telefont a főnökömnek.
-Igen? ________? Merre vagy? - záporoztak a kérdései egyből.
-Igen, én vagyok. Ezer bocsánat, de ma nem tudok menni. Kórházba kerültem.
-Kórházba? - hallatszódott a meglepettég a hangjából - Mi történt? Komoly a dolog? -hallottam a hangján hogy aggódik.
-Még nem tudom,folynak a vizsgálatok, de amint megvan az eredmény hívom.
-Rendben. Jobbulást, gyógyulj meg, mert szükségünk van rád.
-Azon leszek - suttogtam.
-Köszönöm hogy értesítettél. Akkor vigyázz magadra. Viszhall! - mondta majd lerakta a telefont.
A telefont a szekrényre csúsztattam, majd eltöprengtem azon hogy mi lehet a bajom. Kétségbe voltam esve. Mi van ha tényleg valami komoly gond van? Nem, nem szabad ilyenre még csak gondolni sem. Közben eszembe jutott Seunghyun is. Nem is tudom hogy miért. 2 hónapja már alig gondoltam rá. Majdnem elsírtam magam hogy ennyi hónap után még mindig tisztán hallottam a hangját és tisztán láttam az arcát gondolataimban.
Úgy félóra visszajött az orvos. Arcán komor kifejezés volt. Megijedtem.
-Hogy érzi magát? - lépett közelebb hozzám és egy kislámpával megnézte a szemeimet.
-Zsibbadtan. Mindenem fáj és zúg a fejem - soroltam a panaszokat.
-Ettől tartottam - mondta és közben szomorú szemekkel nézett rám - Sajnálom hogy ezt kell mondanom, de önnél egy újfajta agydaganatot diagnosztizáltunk. Az újabb vizsgálatokig még nem tudok semmi biztosat mondani.
Teljesen lehűltem nem tudtam...nem akartam felfogni a doktor szavait. Agydaganat? De mégis hogy? Miért pont velem történik ilyen? Most mihez kezdjek? Sokkot kaptam. A telefonért nyúltam és automatikusan tárcsáztam az ő számát. Hogy miért, azt még magam sem tudom. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Mikor felvette elkezdtem pityeregni.
T.O.P szemszöge:
8 hónap telt el mióta nem kerestem _______-t. Igaz, ő sem keresett de megértem. Én is magam alatt lennék ha valaki ily módon hagyna el. El kellett hagynom mert a góré nem nézte jó szemmel hogy komolyabb kapcsolatot alakítottunk ki. Választás elé állított hogy vagy a munkám vagy ő. Ha ő akkor repülök a csapatból. Ezért hatalmas áldozatot kellet hoznom, amit nem szívesen tettem. Érzéseimet dal formájában öntöttem ki, a legideálisabb módon.
Egy napon hirtelen csak megcsörgött a telefonom. Ismeretlen szám ezért egy pillanatig hezitáltam hogy felvegyem-e. Életem talán legjobb döntése volt hogy felvettem a telefont.
-Igen tessék?
-S-seunghyun? - egy női hang szólalt meg, amit ezer közül is felismernék. ______ volt és sírt.
-______? Valami baj van? - kérdeztem aggódóan, valami oka lehet annak hogy ennyi idő után felhív, méghozzá sírva.
-Tulajdon képpen. I-igen... - nyögte ki nehézkesen.
-Mi az? Történt valami? - kezdtem ideges lenni.
-Kórházba hoztak. Úgy néz ki. Agydaganatom van - csuklott el a hangja.
Teljesen ledöbbentem, nem tudtam megszólalni sem. Nem akartam hinni a saját fülemnek. A szívem csak úgy kalimpált. A srácok értetlenül nézték ahogy elsápadok majd a földre ülök. A telefonba csak egy nőt lehetett hallani aki, keservesen zokogott és a nevemen szólítgatott. Jiyong rögtön odaszaladt és kivette a kezemből a telefont.
-Kivel beszélek? - szólt bele - _______! Mi a baj? - váltott egy kedvesebb hangszínre. Meg lehetett állapítani hogy mikor mondta el neki is azt amit nekem, mert Jiyong is kirekedtek a szemei és elképedten pillantott rám. De ő tartotta magát - N-nagyon sajnálom! Igen megmondom átadom. Szia - Ezzel le is tette a telefont majd kezet nyújtotta felém. Felálltam és a többiekhez fordultam.
-Srácok, bocs de most el kell mennem. Sürgős! Ji majd elmond mindent - Rögtön viharoztam ki a YG-ből és a kocsim felé vettem az irányt nagy léptekkel, majd egyből hívtam vissza ______-t.
-Igen? - vette fel, még mindig sírdogált.
-Top vagyok! Melyik kórházban vagy? - kérdeztem feldúltan már az autóból.
- A Sejongi-ban. Miért? - kérdezte meglepetten.
-30 perc és ott vagyok! - hadartam el majd szó szerint a műszerfalnak dobtam a telefont.
A szokásosnál gyorsabban vezettem. Szerencsémre nem volt nagy forgalom és a rendőrök sem járöröztek, így az utam 15 percbe telt. A kocsiban feltettem a napszemüveget hogy kevésbé ismerjenek fel. Besétáltam a kórházba egyenesen a recepcióhoz.
-Jó napot és _______ ______-t keresem - támadtam le a nővért.
-Hozzátartozója? - kérdezte megilletődötten.
-Igen a barátja vagyok! - füllentettem neki, más nem jutott hirtelen eszembe.
-A 113-ban találja.
-Kamshamnida! - hajoltam meg majd elviharoztam.
Az ajtó előtt megtorpantam és hezitáltam. Nem tudtam hogy ennyi hónap után mit is mondhatnék neki. Féltem és be kell vallanom, szeretem még őt. Épp kopogni akartam, mikor kinyílt az ajtó és egy orvos lépett ki rajta.
-Annyeong haseyo. _______ - itt van? - estem neki rögtön.
-Igen. De maga kicsoda? - nézett rám kérdőn.
-Én a barátja vagyok, Choi Seunghyun - hadartam - Kérem, senkinek ne szóljon hogy itt vagyok. Nem szeretnék felhajtást kavarni
-Nyugodjon meg teljes diszkrécióval kezeljük az ilyet.
-És mi a helyzet ______-val/vel? Ügye nem olyan komoly? -
-Még annál is komolyabb , mint amennyire hinné - őszinte megbánást láttam rajta. Nem tudtam mire véljem ezt.
-E-ezt meg hogy érti? - estem kétségbe.
-Egy igen rosszindulatú daganatot találtunk az agyában, ami nagyon ritka és halálos. Sajnos kezelni már nem tudjuk, túl késő hozzá. Gyógyszert kap hogy a fájdalmait csökkentsük. Igazán sajnálom hogy ilyet kell mondanom, de már nincs sok neki hátra. Lehet pár nap, de az is lehet hogy csak pár óra - közölte szívszorítóan. Mintha egy tőrt szúrtak volna a szívembe. Hogy történhet meg ilyen? Ez lehetetlen, nem lehet.
Nyeltem egy nagyot, bátorságot vettem magamon és lassan beléptem a kórterembe.
Te szemszöged:
Fájdalmas volt újra hallani a hangját, lehet még sem kellett volna felhívnom, de legalább hallhattam őt.
Miután beszéltem Jiyong-gal is kinyomtam a mobilom és magam mellé ejtettem karom. Pillanatokkal később megcsörrent.
-Igen? - emeltem nehezen a fülemhez.
-Top vagyok! Melyik kórházban vagy? - kérdezte sietősen.
-A Sejongi-ban - válaszoltam rá meglepetten.
-30 perc múlva ott vagyok - hadarta majd kinyomta a telefont. Csak nem ide jön? Furcsa érzések kavarogtak bennem és nem csak a gyengeségtől.
Bejött az orvos egy halom karton lappal a kezében, arcáról félelmet lehetett leolvasni. Leült az ágy szélére és keserűen pillantott rám. A félelmem beigazolódott. Súlyosan komoly a helyzet. Nem lehet tudni mennyi időm maradt. Akármikor magával sodorhat a sötétség. Megkértem a doktort hogy segítsen nekem egy levelet megírni, papírra akartam vetni érzelmeimet, de mivel nekem már erőm alig volt, így őt kellett megkérnem. Készségesen is segített nekem. Mi után közösen megírtuk Dr. Sujin könnyekkel a szemébe rakta el a levelet.
-Ha szeretné nem engedek be senkit, csak hogy maguk ketten nyugodtan el tudjanak búcsúzni - mondta egy halvány kis mosolyt küldve felém.
-Köszönöm - mondtam majd egy erőtlen de már szívből jövő mosolyt próbáltam az arcomra varázsolni. Mikor kilépett az orvos az ajtón félszemmel láttam hogy egy váratlan vendég áll kint. Hát tényleg eljött. Vagy kitudja, lehet hogy már a saját szemeim is becsapnak. Az orvossal beszélt pár percet, majd kopogtak, nem válaszoltam, mert már nyílt is az ajtó.
-Szia _______! Hogy vagy? - kérdezte félve amint meglátott. Érzések ezrei gyülemlettek fel bennem ahogy megpillantottam. Itt volt előttem, teljes életnagyságban. Pulzusom talán a plafont verte.
-Sz-szia. Hát nem a legjobban, de ö-örülök hogy látlak - nyöszörögtem ki halkan.
-Sajnálom - mondta hirtelen, majd közelebb jött és leült mellém - Én soha, de soha nem akartam neked fájdalmat okozni. Ennyi idő után is ugyanazok az érzések vannak bennem. Szeretlek! - mondta és egy könnycsepp hullott le a kezemre amit fogott .Az erőm egyre jobban elszállt.
-T-tabi én....én is szeretlek! - suttogtam könnyek között. Több már nem fért ki a számon. Gyengeségem csak másodpercek alatt egyre jobban fokozódott. Már a végét éreztem az erőmnek. Ne, ne most. Kérlek, Istenem adj még időt! Nem akarok elmenni, még nem. Végre itt van mellettem, érzem a keze puha tapintását. Nem akarom őt itt hagyni. De sajnos a betegség sokkal erősebb volt.
-Szeretlek - suttogtam még egyszer alig hallhatóan majd hirtelen homályosodni kezdett minden. Szemeim egyre nehezebbek lettek. Érintését már nem éreztem, teljesen megszűnt a külvilág, örök álomra hajtottam fejem.
Top szemszöge:
A gépek elkezdtek sípolni, amire felkaptam a fejem. Ennyire még eddigi életemben soha nem ijedtem meg. Keze egyre hidegebbé vált. Próbáltam szólítgatni, de már nem érkezett válasz. Az orvosok csak úgy özönlöttek befelé. Nekem elkellett hagynom a szobát, a doktor akivel bezséltem ő kísért ki a folyosóra. Az összeomlás határán voltam. Itt hagyott, elment, a szemem láttára.
-_______ kért meg hogy ezt adjam oda önnek - nyújtott át egy levelet. Remegő kezekkel vettem el tőle, vállamra helyezte kezét - Őszinte részvétem, sajnálom - nézett végig a szemembe, majd visszament a kórterembe. Leírhatatlan nagy üresség lett a szívemben. Részben magamat is hibáztatom, nem tudtam vele lenni, nem tudtam rá vigyázni. Lehajtott fejjel sétáltam ki az épületből, egy tehetetlen élő halottnak éreztem magam. Bevágódtam a kocsimba, de csak ültem némán. Azzal a levéllel szemezgettem amit az orvos nyomott a kezembe. Erőt véve magamon lassan kihajtottam.
"Drága Egyetlen szerelmem
Choi Seunghyun
Annyi mindent szeretnék neked mondani, de már nem tehetem meg .Hosszú hónapokig vártam rád, nagyon sokat szenvedtem. Tudod, szeretlek, ezen az egy tényen semmi sem tudott változtatni. Csak te maradtál számomra az egyetlen és igazi szerelmem és lelki társam. Még ha külön is kellett válnunk. Ha ezt a levelet olvasod valószínűleg én már nem leszek ezen a világon. Kérlek, vigyázz magadra,a rajongóidra ,és a csapatra! Üzenem nekik is hogy ők is vigyázzanak rád. Köszönöm a közös emlékeket és a szeretet amit tőled kaptam, amiket magammal viszek és rád emlékeztetnek majd. Kérlek, ne gyászolj sokáig, hisz megérdemled a szerelmet! És remélem találsz majd valakit aki mindezt megadja majd neked. Minden jót kívánok neked.
Szívem minden
szeretetével
_________!"
Nem bírtam tovább, zokogni kezdtem és ráborultam a kormányra. Beletelt vagy egy órába, amire letudtam nyugodni olyan szinten hogy haza induljak.
Temetés utáni nap:
Ahogy ott álltam sírja előtt, búskomoran könnyek között, visszaidézve azokat a pillanatokat amikor még a karjaimban tarthattam, egy lágy női hangot hallottam meg amint nevemen szólít. Körbe néztem de már nem volt itt senki, mindenki elment. Már hallucinálok is. Megbolondultam. Angyalian mosolygós arcát láttam magam előtt, fáj hogy többé már nem láthatom azt. A szívemben az üresség végtelen mélységű volt. Talán majd egyszer minden a helyére kerül. Talán. De addig is csak ő létezik a számomra, ő és az emlékei.
