Amikor a legnagyobb szükségem
van valakire, senki nincs, akivel
meg tudnám beszélni a
problémáimat. De én nem is
akarok folyton panaszkodni,
másokat terhelni, viszont mindent
lenyelni még rosszabb.
Nem tudom megkülönböztetni mi
a jó, mi a rossz... nem tudom
megtenni, amit a szívem diktált,
mert az agyam teljesen mást
mond. Most adjam fel? Ami nem
megy, ne erőltessem? Várjam,
hogy minden az ölembe
pottyanjon vagy küzdjek azért,
amit szeretnék? Minden ellent
mond saját magának és így
teljesen összezavarodik az ember.
Miért nincs senki, aki meghallgat?
Miért nincs(enek) most itt az(ok),
az ember(ek), aki(k)re mindig
számíthatok? Most van rá(juk) a
legnagyobb szükségem, de ő(k) ezt
nem is sejti(k). Elhagyatottan kell
megvívnom magammal a csatát,
de én nem akarom, hisz egyedül
nem megy, túl gyenge vagyok
hozzá. Szükségem van valakire, aki
megnyugtat, aki meghallgat, aki
ismer és tudja jól, min megyek
keresztül. De az ilyen embereket
nem tudom most elérni és nem
tudom mi tévő legyek, nélkülük
teljesen tanácstalan vagyok.
Igazán megérezhetné valaki, bárki,
hogy mekkora felfordulás van a
lelkemben, és hogy ezért
segítségre van szükségem. Igazán
észrevehetné az élet, hogy mindig
csak engem szívat és semmi jót
nem akar adni nekem... Már pedig
azt hiszem, ha így folytatódik
tovább, én már nem kérek belőle.
Nem tudok már örülni az apró
dolgoknak, nem tudom már
eljátszani a felhőtlenül boldog
lényt, nem tudom elhitetni már
mindenkivel, hogy jól vagyok és
erős leszek, mindent átvészelek.
Már nem megy... eddig bírtam, és
várom, hogy vége legyen. Várom,
hogy vége szakadjon mindennek.
Bár tudom, lehetne ennél is
rosszabb az életem... lelkileg
viszont teljesen elrohadok, mert
már nem bírom elviselni a
fájdalmat, amit régóta a szívemen
hordozok.
Valaki figyelhetne végre rám, vagy
csak szorosan magához ölelhetne,
és nem engedne el, amíg nem
nyugszom le és nem áll el
könnyzáporzuhatagom. Valaki
végre, igazán, tényleg
észrevehetne engem és
foglalkozhatna egy kicsit... VELEM!
Miután megírtam a levelet, kitöröltem szemeimből a könnyeket és kisétáltam az ajtón. Életemben nem fájt még így semmi. Fájt, hogy egyedül hagyott. De mégis nem bírtam elmenni hogy ne búcsúznék el tőle.
Minseok remélem boldog leszel egyszer nélkülem.
Amint elhagytam közös lakásunkat , rámtörtek az emlékek. Nikor kázen fogva sétálgattunk az utcán, vagy mikor bejelentettük a srácoknak, hogy mi együtt vagyunk.
Mennyit nevettünk és sírtunk együtt, mennyi forró ájszakát éltünk át. De enbek így kellett lennie.
