Minden egyes nap ott álltam az ablaka alatt. A nevét csak a postaládájáról tudtam meg Jo Youngmin. Minden egyes nap itt voltam és hallgattam ahogyan a zongoráján játszik. Gyönyörűen játszott zongorán. Én egy utcakölyök voltam és vagyok is . Szüleim régen meghalltak és a nevelőintézetben mindig bántottak így inkább az utcán életem mindössze 16 évesen. Minden nap a túlélésért közdök.De mindezt megéri mivel hallhatom csodás szimfóniáit. Mint a filmekben virágot árulok egy kis pénzért, íyg mindig hagyok az ajtaja előtt pár szál virágot. Ma sem volt másképp. amint befelyezte a gyakorlást az ajtaja elé tettem 2 szál vörös rózsát és bekopogtam majd gyorsan elbújtam az ajtó mellett. Ő kijött és mosolyogva felvette a virágokat. Ilyenkor szokása volt hangosan megköszönni mintha tudta volna hogy itt vagyok. Hírtelen a bokor felé fordúlt ami mögött rejtőzködtem majd odanyújtotta a kezét. Édesen mosolygott de én nem jöttem elő. Féltem hogyha meglát inkább rámcsapja az ajtót. Féltem attól hogy majd kinevet a kinézetem miatt. Féltem a szemébe nézni.
-Gyere ki kérlek. Had köszönjem meg neked ezeket a csodálatos virágokat.- mondta kedves és bátorító hangon. Persze én nem igazán mozdúltam. Ha akartam se ment volna. Váratlanúl egy kezet éreztem meg a vállamon. Az ő kezét. Óvatosan maga felé fordított és mosolyogva nézett a szemeimbe. Eddig csak profílból láttam gyöyörű arcárt de most teljes egészében. Gyönyörű volt minden egyes vonása. -Mint egy angyal-Futott át a gondolataimon. Túl tökéletes.
-Gyere igyunk meg egy pohár teát-megfogta a kezemet és behúzott a házba. -És hogy hívnak?
-Sun Jung-feleltem halkan
-Nagyon szép neved van. És minek köszönhetem a virágokat?
- Olyan szépen játszol a zongorán. -szemei csillogtak erre a kijelentésemre.- Tudod minden nap hallgatom-feleltem lehajtott fejel
-Tudok róla.-felkatam a fejemet erre a mondatára- Nem vetted még észre hogy direkt van nyitva az abalak. Hiába esik az eső.-kacsintott rám
Nem tudtam megszólalni csak álltam egy helyben. Kezeimmel próbáltam eltakarni ruháim szakadását de annyi volt belőle hogy szinte át lehetett rajta látni. amint észrevete zavartságom újjabb okát adott egy pokrócot a kanapé hátuljáról és rámterítette
-Te hol is laksz pontosan?-kérdezte ártatlanúl mire én elfordítottam a fejemet-Ne haragudj nem akartalak megbántani
-Nem te bántottál meg csak tudod és ott lakom ahol éppen elalszok.
-Dehát miért? A szüleid?
-A szüleim 2 éve meghaltak. És mielőtt megkérdeznéd voltam árvaházban de mivel ott folyamatosan bántottak így inkább leléptem onnan.Itt vagyok 16 évesen iskolába nem járhatok a mindennapi kenyeremet virág árulásból szedem össze. Tiszta szánalmas vagyok. Szóval inkább megyek.-fordultam meg és indultam el kifele de ő nem engedte. Visszarántott és megölelt.
-Az aki ennyit szenvedett nem mehet el innen. Tudom hogy nincs okod hogy megbízz bennem de kérlek maradj itt velem. Kívülről az látszik hogy boldog vagyok de ez mesziről nincs így. Az ikertestvérem még évekkel ezelőtt elhagyott mert azt hitte hoyg neki sokkal jobb ahol most van de nagyot tévedett a szüleim meg őt támogatják.-mondta halkan.Nem értettem hogy miért is nyíltunk meg egymásnak ennyire de talán ez a mi sorsunk ebben a kifakúlt világban.Ez mindössze 2 éve történt. Azóta ott lakom nála és mondhatni felnőttem hozzá. Nem ez hülyeség . Felnőttem az élethez. Boldogok vagyunk együtt mint egy szerelmes pár. Nem ismerjük a bánatot többé már nem, Hiszen itt avygunk mi egymásnak. Lehet sőt biztosan minket egymásnak teremtettek.
