[Vörös skorpió] II. Kötet -Gyilkos szemek mögött-

Célpont kiiktatása

Halk beszélgetést halottam a sötétben, majd lassan felnyitva a szemem, kezdet összeállni a kép, hogy reggel van, és Kisame éppen szavakat intéz az ölelő társamhoz. Szememet lassan a férfi arcára vittem, majd mikor leeset a szituáció, a tegnap történései, és hogy mi folyik igazából körülöttem felsikítottam, majd kiugrottam Itachi karjaiból. Rémült tekintettel néztem a fa tövében gubbasztó férfit, és éreztem, ahogy fejem egyre forróbb lesz.

-Na végre felébredt az álomszuszék! -Kisame a jól megszokott vigyorát húzta elő ma reggel is.

-Már régen úton kéne lennünk, csak Itachi egyszerűen nem hagyta, hogy felébresszelek! -tekintetemet a sharingan használóra vittem, majd vissza a kék emberünkre. Itachi felállt a fa árnyékából, és elindult előre. Kisame is már indulni készült, mikor megfordult és intett, hogy mennyek. Sokáig néma csöndben sétáltunk, maximum néha a fák susogását, vagy ritkább esetekben madárdalt lehetett hallani.

-És tulajdonképpen hova is megyünk? -próbáltam valami beszélgetést összehozni, hogy ne unatkozzak egész út alatt.

-Megbízást kaptunk, hogy öljünk meg egy bizonyos embert, aki veszélyt jelent az Akatsukira! -néha egyszerűen idegölő volt, hogy hogy képes ekkora mosollyal az arcán ilyenekről beszélni. Összehúztam a szemeimet, majd visszanéztem az útra, és folytattam.

-És ki ez az ember? -választ néhány percig nem kaptam, addig legalább nézhettem azt, hogy hogyan ritkulnak a fák körülöttünk, és hogyan érünk egy tisztásra, aminek végén egy nagy falu állt.

-Egy gazdag nemes. -Itachi felé fordultam, majd visszakaptam a fejem a falu felé.

-Látod azt a kimagasló építményt? Oda megyünk! -Kisame egy nagy épületre mutatott, aminek kék teteje, és citromsárga falai látszottak ki a többi ház közül.

-Indulás! -vágta rá Kisame, és el is indultunk a falu felé.

______

Odaértve a falu széléhez, már lehetett hallani a piac hangját, a sok ember mozgolódását. Lassan sétáltunk a nagy építmény felé, közben néztem az emberek reakcióit, ami egyenlő volt a nullával, mintha normális vándorok, vagy valami mások lettünk volna.

-Na megérkeztünk! -Kisame felemelte a fejét a nagy kapu mögötti épületre.

-Teljes kiirtás, vagy csak, akit kell azt öljük meg? -erre felkaptam a fejem, és a kék "barátom" elé ugrottam.

-Azt már nem, nem ölhetsz meg mindenkit! -ordítottam rá, amitől Itachi egyből mellettem termet és befogta a számat.

-Nem kéne ilyen nyíltan beszélned! -suttogta a fülembe. Erre csak bólintottam, majd le is emelte a kezét a szám elől.

-Inkább akkor elintézem én, csak ne bántsatok senki mást! -mondtam beletörődően, mert tudtam, hogy ma biztos fog folyni vér legalább egy emberé biztos. Kisame nekidőlt az egyik fa törzsének.

-Azért menj vele Itachi, nehogy megpróbálón elszökni. -a mellettem álló férfi csak bólintott, és intett, hogy menjek. Fel ugrottunk a fal tetejére, majd onnan le belülre. Nekitámasztottam a háttam egy fának, majd mikor az őr elment, akkor tovább mentünk egyenesen az épületbe.

-Vajon hol lehet? -súgtam a férfinak a kérdést, aki csak csendre intett, majd fel felé mutatott.

-Elindultunk fel a lépcsősoron, egészen a tetejéig, ahol is egy trón terem szerű csarnokba kötöttünk ki. Lassan sétáltam végig a vörös színű szőnyegen, és figyeltem a szebbnél szebb festményeket a falakon.

-Ők azok! Ott vannak! -szólt egy hang a trón mögül, és hátunk mögött egyből minimum húsz katona jelent meg, elötünk meg négy Avarrejteki sinobi. Köztük csak egy lány volt. Az egyikük biztos, hogy byakugant használ, a másik kettőn meg valamilyen zöld testhez simuló ruha volt. Itachi háttal ált nekem, és gyorsan elhúzott egy kunait.

-Tiéd a katonák, az enyém a négy sinobi! -parancsolt rám Itachi. És egyből helyet cseréltünk, így most már én álltam a katonákkal szemben, és Itachi a négy sinobival szemben. Ekkor váratlan dolog történt, mégpedig, hogy Kisame egy szép nagy lyukat ütött a falba a fegyverével, és sikeresen megérkezett Itachi mellé.

-Halottam buli van! -na neki is most kell beérkezős szöveget tolnia. Viszont az érkezése, legalább meglepte a terembe lévőket, mondjuk nem csak az ellenséget, hanem engem is. Egy ideig csak szemezgetünk az ellenséggel, majd az egyik sinobi harcikiáltása indította el a harcot. Azonnal belevágtam a kezembe, és elő hívtam a szemtechnikámat. A katonák közé ugrottam, majd a vért előhívva a testemből, egy körkörös mozgást csinálva eltaszítottam magamtól őket. Nem is gondolva az épület előtti mondandómra intéztem el egyik nekem rohanó katonát a másik után. A vér villám sebességgel hatolt át a szívükön, vagy a hasukon, és ezzel több vért adva nekem. A vérből kisebb tűket formáltam a levegőben, majd azt egyszerre zúdítottam a katonák fejére. Mind egyszálig a földön heverve saját vérüktől vesztették életüket. Mikor meggyőzöttem róla, hogy mindenki meghalt megfordultam, majd a négy küzdő sinobit néztem, de tudtam, hogy rossz lenne, ha bele avatkoznék, mert még nem vagyunk összeszokva a "társaimmal". Hátul megláttam a nemest, elindultam felé, kikerülve a négy sinobit. Mikor a nemes meglátta, hogy érte megyek felkiáltott, és egyből a női sinobi felém vette az irányt. Megidézet négy kunait, amit felém dobot. A katonák vérét össze gyűjtve pajzsot formáltam magam elé, ami sikeresen kivédte a kunaiikat. A vért egyből elindítottam felé, de ő fürgén mozdult el minden támadásom elől, ekkor újra végre hajtotta az idézést, de most egy shuriken áradatott indított el felém. Szintén pajzsot formáltam, de most a vér sajnos túl lassan érkezet oda hozzám, ezért néhány shuriken eltalált, amit a lány is észrevett. Eközben félre néztem, és láttam, hogy a nemes nemes egyszerűséggel eltűnt a teremből. Nem várhattam tovább, nem búghattuk el ezt a küldetést. Két kezemmel jeleket formáltam, majd elő hívtam a szemtechnikám fejletteb formáját. Hajam kifehéredet, és szemeim körül az erek kiduzzadtak. Felnéztem, a lányra, majd mintha vér lenne megállítottam a levegőben. A lány ijedten, és dühösen nézet rám, próbát kijutni a szorításomból, ekkor a másik hárommal is ezt tettem, és egymást mellé a levegőben fölemeltem őket. Mindegyik próbált kiszabadulni, amennyire csak hagytam, annyira tudtak mocorogni.

-A nemes elszökött, azonnal induljatok utána, én el leszek velük! -Kisame a szokásos vigyorával elfutott előttem.

-Biztos, hogy boldogulsz? -Itachi kérdése meglepő volt, de egyben realisztikus is.

-Persze, ne aggódj! -erre csak bólintott, majd elindult Kisame után. Tartottam az ellenségeimet ahogy csak bírtam, bár a fejemben lévő fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett. Elkezdtem émelyegni, és egyenesen is már nehezen tudtam állni. Kis idő elteltével egy hangos kiáltásra lettem figyelmes, ami egy jelzés volt számomra, hogy a nemes meghalt. Ezt a másik négy sinobi is észre vette, és idegesen néztek össze. Elértem a képeségeim határáig, és éreztem, ahogy a technika elhalványul, ezzel elereszti az ellenségeimet, és én a padlón végeztem. Még láttam, ahogy a négy sinobi oda sétál hozzám, majd lassan elhomályosult a világ körülöttem.