[Vörös skorpió] II. Kötet -Gyilkos szemek mögött-

Kimentés

Lassan kinyitottam a szemem, de továbbra is sötétséget láttam. Éreztem, hogy a kezeim a testemhez tapadnak akaratlanul, mintha ölelném magam. Halk beszédet hallottam, de nem tudtam megmondani melyik irányból. Lassú nyikorgó hang nyomta el a beszélgetést.

-Hé, ki vagy te! -egy mély férfihang szólalt meg, és a hangjából ítélve rémült volt. Következő pillanatban halál sikolyt, és kunaiik csörrenését lehetett hallani. Halottam, hogy kinyílik valami a közelemben.

- Hé jól vagy, hm? -fejemet a hang irányába vittem, de megszólalni viszont nem tudtam. Éreztem, ahogyan két kéz a fejem mögé nyúl, és elkezd babrálni. Következő pillanatban meg világosult előttem a tér. Egy kis idő kellet mire megtudtam szokni a félhomályt. Majd az előttem lévő alakra vittem a tekintetm. Hosszú szőke haj, tenger kék tekintet és egy rezzenéstelen arccal találtam magam szemben.

-Én... -motyogtam értetlenül. Erre ő csak sóhajtott egyet, majd folytatta.

-Segítek kiszabadulni, és visszaviszlek az Akatsukihoz! -ezután a hátam mögé nyúlt és elkezdte kikötni a kényszerzubbonyt. Miután sikeresen lehúzta rólam elindult a cella ajtaja felé.

-Na, akkor gyere, hm! -megált az ajtóban, majd visszafordult felém. Lassan elkezdtem felállni, de azonnal összeestem a földön.

-Istenem, de szerencsétlen vagy! -azzal odasétált, majd felkapott. Elég ijesztő volt, mert nem szeretem, ha felemelnek. Megfordult, majd elindult a kijárat felé, ahol már várt minket, egy furcsán alacsony alak.

-Na végre végeztél, azt hittem soha nem jöttök ki onnan! -szólalt meg nagyon mély hangon.

-Csak volt egy kis problémánk a járással, hm! -a mondat után elindultunk, valamerre. Ahogy jobban megfigyeltem a környezettemet, este volt, és egy kis kunyhóban voltam bezárva, aminek egyik oldalánál tökéletesen rá lehetett látni egész Avarrejtekre, a másik oldalán meg erdő volt. Besétáltunk az erdőbe, ami meglehetősen csöndes volt, túl csöndes. Az előttünk lévő furcsa figura hirtelen megált.

-Mi a baj, Sasori mester? -erre csak kérdőn néztem, hol az egyikre, hol a másik alakra.

-Figyelnek minket! -erre a mondatra össze rezzentem a szőke karjaiban, amit ő is észre vett. Gondolom már ő is rájött, hogy ha járni nem tudok, akkor harcolni sem.

-Értem! És hányan vannak, hm? -a mondat közben mosollyal az arcán ültetett le egy fa tövébe.

-Hárman! -szólaltam meg nagy nehezen. Mind a ketten felém fordultak, majd a szöszi felnézet, és bele dugta a kezét a derekához rögzíttet táskába.

-Csak ugyan! Akkor ők hárman megízlelik a művészetemet, hm!

-Te művészetnek mered nevezni a robbantásaidat? Megmutatom neked mi az igazi művészet! -szólal meg a teljesen normálisnak tűnő hangszintjén, majd egy hatalmas farok bújt elő a kabát alól. Pillanatra megált a lélegzetem, majd visszanéztem a társára, aki csak ugyan boldognak tűnt. Vissza gondolva az előző mondataikra, nem kerülhette el az a szó a fülemet, hogy robbantás.

-De, ha robbantunk, akkor arra felfigyelnek, nem? -erre a mondatra a srác, csak értően bólintott, majd kihúzta a kezét a táskából.

-Akkor messzebb kell csalni őket! -a szőkéről lehervadt a mosolyt, és átváltott komoly arckifejezésre.

-Az sem megy, gondolj csak bele, túl lassuak vagyunk egy koloncal a nyakadban. -most az egyszer teljesen igaza van, abban, hogy csak egy kolonc vagyok a jelenlegi szituációban.

-Akkor még is mi legyen, hm? -fordult a társa felé.

-Deidara, csinálj egy madárt, és vidd el innen a kölyköt! -a fiú erre csak bólintott, majd ökölbe szorította a kezét, és mikor kinyitotta a tenyerében egy madárka volt. A földre dobta, majd tízszeresére nőt. Azonban az ellenség sem várt őröké, néhány kunai vette célba a madarat, amit a fura alak a farkával kivédett.

-Gyerünk, menjetek! -a szőkeség, azonnal felkapott, majd felugrott a madárra, ami hamar fel is szált. Az izgalmak közben észre sem vettem, hogy erősen megmarkoltam a srác kabátját, amit persze ő is akkor vett észre mikor én, míg ő csak elmosolyodott, nekem addig fórt a fejem, elengedtem a kabátját, és elfordítottam a fejem.

-Megijedtél, hm? -szólalt meg, és fejét egy kicsit közelebb dugta hozzám.

-Nem! Nem, én csak... szóval. -a szavak a nyelvemre ragadtak és nem bírtam folytatni a mondatott.

-Szóval megijedtél! -továbbra is elégedet vigyor tapadt az arcára.

-Nem egyszerűen még sosem repültem! -kiáltottam rá, úgy, mint egy hisztiző kisgyerek. Fejem teljesen elvörösödött a közelségétől. Fejét elhúzta tőlem, és sóhatott egyet.

-Haddjuk! Leteszlek valahol, és vissza megyek segíteni Sasori mesternek, hm! -erre csak bólintottam, és éreztem, ahogy a madár elkezd ereszkedni, majd földet ér. A srác leültette egy sziklára, majd a kezembe adott egy kis madarat.

-Ha bármi baj történne! -azzal vissza szállt a madárra, és visszament a társáért. Egy ideig csak néztem a kezemben lévő madárkát, majd oldalról az egyik bokor megmozdult. Össze rezzentem és mozdulatlanul figyeltem a mozgó leveleket. Hirtelen kiugrót belőlé egy kis állat. Megijedtem, majd leestem a szikláról, és a madárka kicsúszott a kezemből, és egy olyan két méterre tőlem ért földet. Elmosolyodtam, hogy egy kis mókus miatt ijedtem meg ennyire, de a következő pillanatban egy kunai ért földet a kezem mellet. Tágra nyíltak a szemeim, és testem reszketni kezdet a félelemtől. Felkaptam a fejem, és egy AMBU tag ült az egyik ágon, kezében három kunaival. Próbáltam megmozdulni, de minden porcikám fájt. Megpillantottam az egyetlen reményemet, a kis madarat, majd elkezdtem felé kúszni, azonban az ellenségem nem várta meg, hogy odaérjek. Egy shuriken dobot, ami sikeresen eltalálta a madarat, ami felrobbant. A robbantás akkora ereje volt, hogy átpördültem a sziklán, egy mögötte lévő fának csapódva, majd le a földre. Ha eddig nem fájtak a végtagjaim, na akkor most. Már annyira sem tudtam megmozdítani a testem, mint eddig, és teljesen kiszolgáltatott állapodban feküdtem a fűben. Az ellenfelem, látva tehetetlenségemet oda sétált hozzám, majd megragadta a hosszú hajamat, és föl emelte a földről a felső testemet, engem ülésbe késztetve ezzel. A kardját a nyakamhoz szegezte. Következő pillanatban egy kunai célozta meg a hajam, ami sikeresen le is vágta az egyik oldalt rövidre. Az ellenségem azonnal hátrább ugrott, de hátulról egy fémszerkezet átszúrta a testét. A vére a fű tisztaságát beszennyezte, majd a teste is a földre hullt.

-Jól vagy! Elnézést, nem volt jobb megoldás, hm! -szólalt meg a fiú. Erre csak megráztam a fejem, majd nagy fájdalmak közben, de felemeltem a kezemet a srác felé.

-Egy lánynak nagyon fontos a haja! Ezzel kiérdemelted, azt, hogy egész út alatt cipelned kell! -egyik oldalra döntöttem a fejem, majd becsuktam a szemem, és arcomra boldog vigyor ült ki, várva, hogy fölvegyen. Fel is kapott hamar, azzal a mondattal, hogy:

-Megijedtél? -igazi huncut vigyort mutatott felém, miközben sétáltunk tovább.

-Én... Igen, megrémültem! -majd lesütött szemmel nekitámasztottam a fejem a mellkasának.