[Vörös skorpió] II. Kötet -Gyilkos szemek mögött-

Rémes valóság

Ma hamar keltem, hogy még eltudjak menni a szidásomért Painhez. Óvatosan bekopogtam az ajtón, majd beléptem a szobába.

-Akari! -szólalt meg, majd a székre mutatott. Leültem, és összehúztam magamat lelkiegben.

-Tessék! -mondta, majd egy papírfecnit nyújtott át.

-Tessék? -kérdeztem, és a fecnit bámultam a kezében.

-Ezt ad át Sasorinak! -mondta, majd megemelte az egyik kezem, és beletette a fecnit.

-De miért én? -kérdeztem, bár szerintem ezt nem szabadot volna.

-Azért, mert én korán elmegyek egy küldetésre Konannal! És úgyis veled kapcsolatos, szóval... -be sem fejezte a mondatott, és kilépet az ajtón. Egyedül ültem a papír fecnivel a szobában. És kíváncsian méregettem, vajon mi állhat benne. Végül úgy döntöttem, hogy akkor elmegyek Sasorihoz, és oda adom neki, végtére is csak elmondja nekem, ha már rólam szól. Sok kedvem nem volt elolvasni, ugyanis nem tudom mi ál benne, lehet, hogy ez egy teszt, hogy mennyire vagyok kíváncsi, vagy nem tudom. Sétáltam a folyóson, majd megálltam az ajtó elött, amire az volt kiírva, hogy "Sasori". Bekopogtam, de nem kaptam választ. Lassan lenyitottam a kilincset, majd kinyitottam az ajtót. Beléptem a szobába, és magam mögött becsuktam az ajtót. Léptem néhány lépést, és úgy éreztem, ez lesz életem utólsó lépése. Megdermedve néztem az előttem lévő asztalt, rajta az egy férfi feküdt. Belei félig a testében, félig lógtak le az asztalról. Hirtelen megcsapta az orromat a vér szaga, de valahogy most rosszul lettem tőle, vagy a látványtól. Elkezdtem hátrálni, de megbotlottam valamiben, és a földre estem. Az a valami egy bábnak a keze volt, és akkor minden világos lett számomra. Az alakok körülöttem kirajzolódtak, bábok lógtak a plafonról, és mindegyik engem nézet.

-Ki engedett be ide? -szólal meg egy hang. Előttem kilépet a sötétből Sasori, és eddig egy nem is ismert arcát láttam, ami teljesen megágyaztatta bennem a vér is. Szeme nagy vérszomjat tükrözött. Féltem, és legszívesebben itt hagytam volna ezt a helyet, de a testem egyszerűen nem akart engedelmeskedni.

-Kérdeztem valamit! KI engedett be ide? -mondta most már kicsit dühössebben.

-Én... én... -dadogtam, de ezt az egy szót tudtam csak kicsikarni a hangszálaimon keresztül. Sasori elkezdet közeledni felém, én meg elkezdtem hátrébb kúszni. Viszont ő gyorsabb volt, megmarkolta a felkaromat, majd elkezdet magával rángatni az asztalig. Felső testemet rácsapta a vértől ázó asztalra, majd közelebb hajolt felém.

-Halljam! -súgta a fülembe, majd feljebb emelte a fejét, hogy tekintetünk találkozzon. A rémülettől kiáltani, sírni, még levegőt venni is alig tudtam. Következő pillanatban kicsapódott az ajtó, és szőke megmentőm a lovon megérkezett.

-Sasori engedd el, hm! -kiáltotta, mire megenyhültek az engem fogságban tartó kezek. Arrébb löktem magamtól, majd futásnak eredtem, láttásom besszüktől, és a szívem vészesen vert. Elrohantam Dei mellet, és végrohantam a folyósón, kicsit sem rejtegetve félelmem, és kétségbe esésemet. Kirohantam a barlang bejáratán, és úgy éreztem semmi sem állíthat meg engem, hogy ne fussak most azonnal haza. Talán még azt se bánnám, ha a saját klánom akasztana most föl. Annyira rettegtem mindentől, ami ott bent volt, a jó emlékek is hamar szertefoszlottak mind a szívembe, mind a tudatómban. Azonban egyből furcsa lüktető érzés fogott el, amit sajnos már ismertem. Összeestem, és a szívemhez kaptam. Jobbra balra vettettem magamat, és folytak a könnyeim. Hallottam Dei hangát, ahogy üvöltözik valakivel, de nem értettem már, hogy miket beszél, a világ elsötétül előttem hamar, és csak a szívem lüktetését halottam az ütőeremben.

________

Lassan kinyitottam a szemem, és teljes sötétség fogadott. A sötétség szerencsére egyre jobban halványult, és a tárgyak egyre jobban kirajzolódtak a szobában. A szobámban vagyok! Állapítottam meg. Testem egy porcikáját sem bírtam megmozdítani annyira fájtak. Halk kopogást halottam, majd a kilincs lenyomódat, éreztem, ahogy a félelem megint a hatalmába kerít, de szerencsére ez addig tartott, ameddig ki nem nyílt teljesen az ajtó.

-Fent vagy! -mondta, majd oda sétált hozzám, és leült az ágyra. Éreztem, ahogy egyre több könny gyűlik össze a szemembe, hiába küzdöttem ellene, így is néhány csepp kicsordult.

-Ne küzdj ellene virágszál! Add ki magadból, hm! -monda, mire én mit sem törődve a fájó testemmel, kaptam a nyakába, és zokogtam a mellkasába. Utáltam mindenkit, aki itt volt! Utáltam Kisamét, és a hülye humorát, utáltam Itachit, aki irányit engem egy hülye pecséttel, utáltam Hidant a hülye vallásával együtt, utáltam mindenkit! Kivéve két embert, de közülük is kiderült, hogy csak az egyik normális, az aki most éppen tűri a nyafimat, és nyugtatgat!

-Beszélhetnék vele! -szólt be egy mély hang. Egyből tudtam, hogy ki, és Deit közelebb húztam magamhoz.

-Takarod ki, hm! -szólalt meg dühösen, majd átkarolt.

-Nem kellenek ide Uchihák! Főleg nem olyanok, akik egy végtelen lányt próbálnak kínozni! -hangja nyugodtt beszédből fellángolt ordibálássá a mondat végére. Hallottam ahogy egyre halkuló léptek elhagyják a szobát.

-Nyugodj meg vigyázok rád virágszál, hm! -monda nyugodtt hangon, mire én feljebb emelkedtem, és átnéztem a válla fölött úgy öleltem tovább. Hamar lenyugodtam, majd Dei vissza fektettet az ágyba.

-Mindjárt jövők virágszál! -majd kilépet az ajtón, és besúgta maga mögött. Néhány percig feküdtem a sötét szobába és bámultam a plafont, mikor is kopogtak, és mikor azt hittem Dei az, úgy hervadt le a megkönnyebbült tekintet az arcomról, mikor is kiderült ki áll az ajtóban. Becsukta maga mögött az ajtót, majd oda sétált hozzám, és leült az ágyra.

-Jól vagy? -kérdezte mire én megdermedtem, és ügy néztem a barátságos szempárba.

-Figyelj ne haragudj! Én csak azt hittem a többiek poénból küldtek be téged hozzám! Mindenki tudta rajtad kívül, hogy mit csinálok, de nem akartuk elmondani neked, ugyanis féltem, hogy ez ront majd a teljesítményeden. És...

-Nincs semmi és! Miért csináltad! Én kedveltelek, te pedig...! -éreztem ahogy a fájdalom kaparja a torkomat, és a könnyek megint elárasztják az arcomat.

-Te pedig...! -bármennyire próbálkoztam egyszerűen nem tudtam befejezni a mondatott. Sasori lehajolt a fejemhez közel, majd átkarolta a felsőtestem, és felhúzott ülésbe. Fejem a mellkasának dőlt, és továbbra is félelemmel tekintettem rá. Kezét az államra vitte, és kicsit lenyomta azt, hogy egy puszit tudjon adni a homlokomra.

-Nincs semmi baj! Soha többet nem fogsz látni ilyennek ezt megígérem, és az életem árán is óvni foglak téged! -automatikusan mozdultam erre a mondatra, de szerencsére megtudtam állítani a mozdulatot, mielőtt megtörtént volna a baj. Az ajkain alig egy centiméterrel voltak egymástól. Éreztem, ahogy az arcomon kicsi pír jelenik meg. Sasori csábitóan húzta össze a szemeit egy kicsit.

-Miért álltál meg? -kérdezte, amitől én nem tudtam, hogy most előrébb menyek vagy hátrébb. Sasori lassan elkezdte fogyasztani azt az egy centiméter is, azonban mellettünk kivágódott az ajtó, ami felébresztett a bódító állapotomból. Eltávolodtunk egymástól, és Deidara állt dühösen az ajtóban.

-Danna! Kifelé! -üvöltötte, majd Sasori rám nézet, és utána kiment az ajtón. Dei dühösen nézte végig, ahogy Sasori elhagyja a szobát, majd mikor kiment becsukta az ajtót, és leült az ágyamra. Átnyújtottá az éttelt, majd a pálcikákat is.

-Mit kerestél Sasorinál egyébként? -kérdezte, mire én csak átnyújtottam a cetlit. Deidara kihajtogatta a lapot, majd becsukta a szemét, és hangosan ki fújta a levegőt.

-Ahogy gondoltam! Ez üres!

Q