Egy pillanat elég

6.fejezet-Újra találkozni

Mira szemszöge:

Két hete vagyok itt. Ezalatt az idő allatt az alapvető ismereteket, eszközök használatát-mint például az okostelefon-,a vallást-ami nem volt nehéz- és nyelvi sajátosságokat sajátítottam el. Mint kiderült, az óriási sátrat háznak hívják, és mindenki ilyenekben él. Az okostelefon mindenki kötelező tartozéka, mint nálunk a falun kívül az íj, csak itt még a saját területükön is magukkal hordják. Autóval utaznak, nem lóháton, lakhelyük állandó, és külön, családonként étkeznek. Van egy, a fiatalok számára kialakított hely, az iskola, ahova művelődni járnak. Most nem kell, mert valami nyári szünet van, de ezt még pontosabban ki kell elemeznem. A bolygót csak emberek lakják, manók és tündérek nem, és a rovarokon-mint az idegesítő szúnyogok-kívül a városban nem igazán élnek állatok, maximum saját kiskedvencek.
A nyelvi sajátosságokkal bajlódtam a legtöbbet. Ugyan egy nyelvet beszélünk, de külön meg kellett tanulnom az udvarias, és a szleng kifejezéseket. Utóbbiak nem igazán szép szavak.

Gondolataimból Melody apró kis sarkai, amiket a bordáim közé rúgott, és vékony kis hangja zökkentett ki. Épp lovacskáztunk a hátsó kertben, de a nagy gondolkodásban elfelejtkeztem róla.
-Grace! Miért álltál meg? Gyí, Csillag!- rugdosott tovább, én pedig komótosan elindultam. A végén persze halálosan kifáradva tettem le egy vigyorgó ötéves kislányt a hátamról.

Ebéd után, ahogy sokszor Grantemben is csináltam, kifeküdtem a zöld fűre, és figyeltem a felhőket. Hirtelen eszembejutott apa. Jake, Timothy, Tea, és Tina, Füstös, a lovam, a festői erdei táj, a sátram, minden, ami oda kötött. Apró emlékek, amikor a barátaimmal versenyt vágtáztunk, Jake apró kis próbálkozásai, apu, ahogy reggelenként mindig jön kirugdosni a sátramból, keljek már fel. Egy futó mosoly szaladt át az arcomon. Aztán ez a pillanatnyi boldogság szúró, fájdalmas szomorúságba csapott át, a szívem pedig összeszorult. Honvágyam volt, ahhoz kétség sem fért. És ahhoz sem, hogy abban a minutumban gondolkodas nélkül bármit megtettem volna, hogy csak egy percre újra láthassam őket, és szeretett hazámat. Észre sem vettem, de már sötétedni kezdett. A felhőket arany, rózsaszín, és narancssárga színekbe vonta a lemenő nap ragyogása, a napközben mindig azúrkék ég pedig szürkés árnyalatot vett fel.

-Mi a baj, Grace? Miért sírsz?-hallottam meg a kis csengő hangot mellettem, akiért még itt is ragadtam volna, ha szüksége lett volna rám. Ő tartotta bennem a lelket. Ugyanakkor bennem is tudatosult, hogy sírtam. Én, a mások előtt rendíthetetlen, bátor, és páratlan, ugyanakkor belül félénk Mira, sírtam. Sírtam, amit utoljára akkor tettem, mikor anyu meghalt. Senki sem sejti mi lett vele, de én abban a pillanatban, hogy megtudtam, már nincs köztünk, megfogadtam:kiderítem, akármibe kerül is. De most csak lopva letöröltem a sós cseppeket az arcomról, és egy puszit nyomtam Melody homlokára.
-Nincs semmi baj, hugi. Jó éjt-mondtam, és Grace szobájába menekültem saját félelmeim és honvágyam elől, holott tudtam, ez lehetetlen.

-Jó napot, hölgyek-mosolygott a nő, akit reméltem sohasem látok viszont, de vonásai beleégtek az emlékezetembe. Bármikor felismertem volna. Ő volt az Origóban, aki végighallgatta halálom okát. Akinek el kellett mondanom, Ian tette. Mert tudomást szereztem róla. És mert meg akartam hiúsítani a terveit.-Azért vannak most itt, hogy beszéljenek. Mert hiba történt. Amióta csak az Origó létezik, már pedig mindig is létezett, sohasem történt ilyen. Az Égiek, és én is tanácstalanok vagyunk. Így ilyen módon adunk lehetőséget arra, hogy helyre hozzátok a helyrehozhatatlant. A saját hibátokat.
-Az én hibámat-vágott közbe Grace, akit csak most vettem észre.-Én mondtam Mirának, hogy ki melyik ajtón nézzen be. Én mentem be úgy, hogy nem sejtettem semmit. Én voltam a meggondolatlan, én hibáztam. Ne Mirát büntessétek-egy pillanatra rám emelte tekintetét, de ugyannolyan gyorsan vissza is süllyesztette, jó mélyen a földbe. Már ha ezen a helyen van föld-gondoltam.
-Nincs. Az Origó nincs sehol. A semmiben lebeg. És mégis ő mindennek a közepe. A világ közepe-mosolygott a hölgy. Ekkor jutott eszembe a különleges képessége. Nem árt óvatosan gondolkozni, ha egy agyturkász van a közelben.
-Nem szeretem, ha így hívnak-nyugtázta, egy morcos pillantással megajándékozva engem.-De most beszéljetek. Meg kell oldanotok a lehetetlent.

Boldog nyusziszünetet kívánok mindenkinek ezzel a meglepi résszel!(Legalábbis nekem holnaptól lesz.) Köszi, hogy elolvastad!