Egy pillanat elég

17.fejezet-Lelepleződés

Mira szemszöge:

-És... annyira szörnyű volt-fejezte be a mesélést Grace, majd felállt a hófehér székről, amin eddig ült, és járkálni kezdett. Gyorsan letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából, és pislogott párat. Nem akarta, hogy lássam, mennyire megérinti a dolog, de nekem ehhez több kell, hogy átvágjanak.-Én... nem tudom, meddig bírom ezt még-hajtotta le a fejét.
Elgondolkodtam a Grantemben történteken. Juliette, a szakács, a legutóbbi harc miatt most a sátrában fekszik, törött karral, és zúzódásokkal.
Még sokan vannak hasonló állapotban, többek között a jó öreg Tim is, bár ő csak a bokáját zúzta meg menekülés közben.
Ian már a harmadik alkalommal csapott le az Audákra, így elérkezett az idő, hogy feltegyük magunknak a kérdést: amennyiben ennyiszer támad, mi célja ezzel?
A válasz: nem tudom. Sajnos fogalmam sincs, mi lehet egy ilyen elvetemült cselekedet oka. És nagyon valószínű, már nem is tudom meg.
Gracere pillantottam. A lány már visszaült a székére, karjait szorongva maga előtt tartva. Egy hosszú, fekete tincset csavargatott a ujjai között, és tekintetét szigorúan a földre szegezte.
Látszott, valami nagyon nincs rendben, nem így szokott viselkedni. Óvatosan tapogatózni kezdtem a probléma miértje felé.
-Grace. Minden rendben?-kérdeztem, kedvesen mosolyogva. A lány próbálta utánozni a gesztusom, de csak egy vicsor lett belőle.
-Teljesen-bizonygatta nem túl meggyőző hangon, és elfordította a tekintetét. Hitetlenül néztem rá. A legjobb, ha kiadja magából.
-Ezt nem veszem be. És te is tudod, hogy nem így van-Grace sóhajtott egyet. Szemei megteltek könnyel, és bólintott. Felnézett, talán ma este először.
-Csak... Mira, én félek. Nem akarok meghalni. Megint-eddig bírta. Zokogva borult a vállamra. Átöleltem, úgy csitítgattam.
-Cssss... nem fogsz meghalni. Sokkal jobb vagy Iannél. Fél kézzel legyőzöd-bíztattam halkan. Erősebben szorított magához, majd lassan elengedett.
Szemében fájdalom, félelem, reményvesztettség látszott. Úgy tartják, a szem a lélek tükre, és ha ez így van, márpedig igen, akkor Grace mostanában nem lehet túl jókedvű.
Teljesen összetört, belefáradt abba, hogy egyfolytában titkolózzon, vagy hazudjon. Csak túl akar lenni az egészen. Megkeserítette a napjait az, hogy túl sokat tud. Azt is tartják, a tudatlanság néha áldás. Ebben az esetben biztosan.
-Köszönöm-mondta a sírástól rekedten.
-Ne köszönd. És most, ha felkelsz, lazíts egy kicsit. Megérdemled, hogy kikapcsolódj, és pihenj. Csak szakadj el a gondoktól.
Grace bólintott, és elmosolyodott, szinte már őszintén.

Grace szemszöge:

Reggel ha lehet, még nyúzottabban keltem fel, mint ahogy lefeküdtem. Kómás fejjel öltöztem fel, és kibattyogtam a kis patakhoz arcot mosni.
Ezután jutott eszembe az, amit Mira mondott, még álmomban. "Lazíts egy kicsit", visszhangzott a fejemben. Elhatároztam, így is lesz. De most tisztáznom kell még magamban is a dolgokat.

-Szervusz, Füstös-leheltem a fekete ló fülébe, aki, amint meglátott, a legelő széléhez ügetett.-Van kedved sétálgatni egy kicsit?
Az állat, mintha csak értette volna, elégedetten nyihogott. Előszedtem a kézzel készített, bőr kantárszárat, és a nyerget. Pokrócot dobtam az izgatott ló hátára, majd feltettem rá a többi felszerelést.
Mivel Füstös elég magas, nem tudtam felmászni rá, így egy kidőlt fatörzshöz vezettem. Olyan fa volt, mint amilyenből az Elem is készült, igazi grantemi fából. Kissé vöröses kérge volt, és nagyon világos, szinte fehér törzse. Ez utóbbit csak akkor láthattad, ha lehántottad a vörös kérget. A levelei a bükkfához hasonlóak voltak, és nagyon sötét zöldek. Gyönyörű fák voltak, de ez most lényegtelen.
Felmásztam a törzsre, majd Füstösre. Sarkaimmal jelzést adtam a lónak, és lassan kiügettünk a területünkről, az erdő felé.
Egy kevésbe gyakran járt ösvényt választottam, lovaglás közben élvezve a madarak énekét. Halkan dúdolgattam, és megpaskoltam Füstös nyakát. Felbátorodva bíztattam ügetésre, ám nem az történt, mint amire számítottam. Egyszerűbben, szépen ügetni kezdtünk volna.
Az állat zajt hallott, füleit a hang irányába fordította. Valószínűleg veszélyt érzékelt, gyenge rúgásomat pedig engedélynek érzékelte a meneküléshez. Így őrült iramban vágtázni kezdett, felidézve bennem ide érkezésem napját. Kétségbeesetten kapaszkodtam a szárba és a sörényébe, próbálva felidézni azokat a dolgokat, amiket még Tina magyarázott a vágtával kapcsolatban. Így már sokkal könnyebb volt, nem akartam folyton leesni. Lassan belejöttem, és élvezni kezdtem, olyannyira, hogy teljesen elfelejtettem, Füstös most épp menekül. Hagytam, hogy a száguldás kicsit elfújja a gondokat, és meg sem fordult a fejemben, lehet, a lovam tényleg veszélyes dolog elől rohan.