Egy pillanat elég

Epilógus

Írói szemszög:

Egy, a harmincas évei közepén lévő nő sürgölődött egy londoni kis házban. Szorgosan takarított, miközben a füle mögé igazítgatott egy-egy a szemébe lógó hosszú fekete hajtincset.
Azt hiszem, mind jól sejtitek: Mira ez a hölgy.
Sokáig tartott neki feldolgozni azt, ami történt, de mint tudjuk, az idő nem gyógyítja be soha teljesen a sebeket. Egyszerűen elfogadta, hogy ennyi volt, és neki akkortól kezdve London az otthona. Megtalálta az igazit, és lett egy lánya, aki már majdnem olyan idős, mint ő volt akkor.
És ahogyan azt megfogadta Grace-nek, vigyázott mindenkire. Ez néha nagyon nehéz volt, de sikerült neki, mert tudta: ennyit muszáj tennie.
A kapcsolatot azóta is tartja az idős Mágia Őrző hölggyel, minden hétvégén teáznak.
Az ötös brigád is megmaradt, de már sokkal kevesebbet tudnak találkozni, hiszen dolgoznak, és szülőkké váltak. Boldogok tudatlanságban élnek, legalábbis Mirát leszámítva. Még mindig nem tudta megmondani nekik, ki is ő valójában, de már beletörődött. Hiszen hiába próbálkozott, a többiek poénra vették minden erőfeszítését. Pedig nem nevettek volna annyira, ha tudják: az a lány, aki számukra még mindig jó barátjuk, már rég a mennyben van, és fentről vigyáz rájuk. Grace sem tudta teljesen elengedni a múltját, így minden nap figyeli őket, és persze grantemi barátait. Végül ő is megtalálta azt, amire a kezdetektől vágyott: a nyugalmat. Talán egyszer majd beszél a Névtelen Nővel, aki időközben jó barátnője lett, és új életet kezd, valahol máshol. Amikor már kész maga mögött hagyni mindent, és tiszta lappal, minden emlék nélkül új életet kezdhet. De idő kell ahhoz, hogy az ember úgy érezze, már eléggé a szívébe zárt minden kis emléket, hogy a süllyesztőbe tegye azokat. Erre várt Grace is. Hiszen mi az idő? Várakozás az újra, mostmár biztosan tudjuk. És ez a kis történet szolgáljon arra, hogy jól az eszünkbe véssük. De ne várjunk tétlenül! Legyen a sok-sok kis pillanat örömteli és szép, mert úgy éri meg. Élvezzük a várakozást, mert soha nem lesz vége. Éljünk boldogan, minden érzelmi vagy akár fizikai gát ellenére.

Mira fáradtan tette le a porszívót a sarokba, ahol a helye van. Már régen besötétedett, szóval ideje volt aludni térni. Elnyomott egy ásítást, és benézett a lánya szobájába. Már aludt, hiszen elég későre járt.
Besétált, majd leült az ágy mellé. Puszit nyomott a lány homlokára, majd halkan kisétált, és behajtotta maga mögött a szoba ajtaját.
Elsétált az ellenkező irányba, majd ő is álomra hajtotta a fejét.
Elalvás előtt kinézett az ablakon, fel a csillagos égboltra, és ahogyan azt minden nap szokta, megszólalt:
-Jó éjt, Grace.

Reggel kómásan ébredt, és kiment, hogy főzzön magának kávét.
Épp a forró italt kevergette, amikor a lánya botorkált ki a szobájából, rendkívül értetlenül. Idegenül nézett az anyjára, aki melegen köszöntötte.
-Jó reggelt, Grace.
A hasonmása emlékére nevezte el a lánykát így, mert emlékeztette rá. Tudatni akarta a mennyben pihenő lánnyal: nem felejtette el soha igazán, még ha úgy is tűnt néha.
De az ifjabbik Grace csak értetlenül fordította félre a fejét:
-Ki vagy te?
Először Mira nevetett, de a torkára fagyott a kacaj. Egy gondolat kezdett megfogalmazódni a fejében, és nagyon nem tetszett neki. Félt, hogy úgy járhat, mint ők... és az igazi tragédia lenne.
-És te ki vagy?-kérdezte inkább.
A lány megkönnyebbült. Hittek neki.
-Mira. Hol vagyok?
A vele szemben ülő nő elmosolyodott a név hallatán.
-Londonban. A Földön. Hadd tippeljek: grantemi vagy, igazam van?
A lány meglepetten bólintott. A felnőtt Mira melegen elmosolyodott.
-Mesélj akkor. Hogy van Terez? Él még? És James? Tea? Timothy? Kik a szüleid?
-Te... honnan tudsz Grantemről?-valaszolt kérdéssel a kérdésre a lány. Borzasztóan meglepett volt, és feszengett a furcsán felengedett nő mellett.
-Tudod... valamikor én is ott éltem. De találkoztál az Origóban a lányommal, az is igaz?
-Grace-szel? Igen. De mégis honnan tudsz ezekről?
A nő feladta a titokzatoskodást, de mielőtt mesélni kezdett, felnézett a mennyezetre, és azt suttogta:
-Látod, Grace? Lehet, hogy mégsem olyan nehéz kijátszani a sorsot, mint amilyennek tűnik.
Csak sejteni tudta, ami igaz volt.
Grace fentről figyelte őket, és szomorúan mosolygott. Magában megfogadta: vigyáz mindkét kislányra, akármi lesz is.
Végül a felnőtt Mira kényelmesen elhelyezkedett a konyhaszéken, majd megpaskolta a mellette lévő ülőhelyet.
-Gyere, hosszú lesz. Szóval, minden egy szép napos délelőttön kezdődött pontosan ma húsz évvel ezelőtt, amikor is sétálni indultam a grantemi erdőbe...

És ez lenne az epilógus. Bár úgy tűnhet, folytatom a történetet, ezt már biztosan nem fogom, mert ez így kerek, ahogyan van. Minden szálat elvarrtam, már csak az utószó hiányzik. Köszi, hogy elolvastad!