Egy pillanat elég

13.fejezet-Áldozatok

Grace szemszöge:

Mira este mesélt. Megtalálta az őrzőt a Földön, így rögtön értesülhet mindenről. És megtanult gondolatot olvasni, szóval már ketten idegesítenek egyszerre álmomban. Lassan nekem is meg kéne, úgy mennyivel egyszerűbb lenne minden. Vagy legalább blokkolni az agyturkászokat, hogy nyugodtan gondolkodhasson az ember lánya. Mert a mai világban már arra sincs esélyed, hogy a privát gondolataidat ne kelljen megosztanod akárkivel. Szomorú, de ez az igazság.

-Pszt! Grace!-kukkantott be Tina a sátram nehéz bőrfüggönyén, vigyázva, nehogy bárki is meghallja a megszólítást, főleg nem a barátaink. Ugyanis, ha mégis, igen nagy szarban lennénk, ami a helyzetet tekintve már nem lehet sokkal rosszabb, de fő az elővigyázatosság.-A Mester hívat minket!
Azonnal felpattantam a szőnyegről amin eddig heverésztem és kirontottam a sátorból, majdnem fellökve a csodálkozó tekintettel figyelő Tinát. Fekete szemeivel rám meredt, és sütött belőlük, gondolkozik rajta, normális vagyok-e. Amennyiben inkább kételkedik ebben, teljességel igaza van. De nem, mint mentálisan nincs valami a helyén. Hiszen nem mondható normálisnak egy olyan lány, aki visszatért a halálból, és egy isteni hatalommal bíró lényt készül legyőzni. Mert igen, ez vagyok én. És tagadhatatlan, ezt nem mindenki mondhatja el magáról. Bár, ha meggondolom, Tina is, de mindegy.
Elindultunk, be az erdőbe, méghozzá lóháton. Ugyan csak lépésben, de megfogadtam, megtanulok lovagolni. És ez egy remek alkalom arra, hogy gyakoroljak. Lassan haladtunk be a sűrűbe, egyenesen a bozót szívében lévő kis házikóhoz, hogy a kézzel szőtt, aprólékos mintákkal ellátott szőnyegen ülve részleteket beszélhessünk meg a Mesterrel.
-Gyermekeim-köszöntött minket az ősz öregember a kis épület előtt állva.-Csakhogy végre ideértetek. Meg sem várta, hogy leszálljunk a lovakról és kikössük őket, elindult befelé. Sürgős dolog lehet.
Miután helyet foglaltunk a szőnyegen, a Mester aggódó, ősz ábrázatával néztünk farkasszemet. Szemöldökeit-ahogy az előző találkozásunkkor-összevonta, és komoran meredt ránk.
-Sietnetek kell-közölte.-Újabb áldozat. Ugyan mióta értesítettem az Égieket, mindenkit, akivel ő végez visszaküldenek, de nem erre kéne alapozni. Meg kell állítanunk, méghozzá minél hamarabb-szavai visszhangoztak a döbbent csendben. Pontosan tudtuk, kiről volt szó.
-Kik voltak az eddigi áldozatok?-kérdeztem halkan.-Persze Tinán kívül.
-Több százan, Grace. De néhány példa: Mira, az anyukája, mondjuk ő már sok éve. Szóval rengetegen.
Amikor azt mondtam, döbbent csend honolt az előbb, tévedtem. A mostani magasan túlszárnyalta. Mind a ketten tágra nyílt szemekkel bámultuk a Mestert, és egy hang nem jött ki a torkunkon. Pedig lett volna mit kérdeznünk. Magyarázatot akartunk, mindenre, egyszerűen túl sok mindenre. Pedig már tudtuk a dolgok nagy részét. Tudtam, miért vagyok itt. Tudtam, mit kell tennem. Akkor pedig más infóra nem is volt szükségem, de az emberi kívancsiság majdnem olyan erős, mint a hirtelen indulat. Mira is ezt mondta, nekem pedig igazat kell adnom neki. A Mester pedig látta, így halkan magyarázni kezdett.
-Mira anyja volt az első, aki meg akarta állítani Iant. De nem sikerült neki, és az életével fizetett. De ez a szörnyeteg megtudta, van egy lánya. Így vele is végzett, hogy ne állhasson az útjába. Tina, te pedig tudomást szereztél róla. És ez is az életed követelte.
-De akkor Mira anyja miért nem tért vissza?-kérdeztem.
-Azt mondtam, ő volt az első. Mire megbeszélhettem az Égiekkel, hogy küldjék vissza Ian áldozatait, már rég a mennyben volt-mosolygott a Mester szomorkásan.
-És az új áldozat?-váltott témát Tina nagyot nyelve. Az öregember bólintott.
-Egy erdei pásztor. Meglátta Iant emberi kinézetében. A valódiban.
Tátott szájjal meredtem a Mesterre.
-Akkor... Ian valójában ember?

Köszi, hogy elolvastad!