Egy pillanat elég

18.fejezet-Szép kis szülinap!

Mira szemszöge:

Bágyadtan ültem fel az ágyamban, és amint kidörgöltem a szememből az álmot, próbáltam a lehető legrondábban nézni arra, aki felkeltett. Ám a szavam is elállt, ahogy megláttam, mi történik éppen.
-Boldog szülinapot, Grace!-hallottam Melody csengő hangocskáját az ágyam mellől. A kislány oldalán Sara állt, Grace anyukája, és nagy levegőt véve éneklni kezdett.
-Boldog szülinapot...-tágra nyílt szemekkel figyeltem az eseményeket. Nem emlékeztem arra, hogy ma lenne Grace születésnapja, talán mert még nem sikerült kiderítenem. Borzasztóan nehéz volt alkalmazkodni a Londoni sürgés-forgáshoz, az ilyen apróságok pedig elkerülték a figyelmemet. Ezért elhatároztam magamban, amint látom a lányt, felköszöntöm.
Aztán feleszméltem, és próbáltam lenyűgözve mosolyogni. Pocsék színész vagyok, ez a többieknek is feltűnhetett, mert Sara aggódva hagyta abba az éneklést, és kérdezgetni kezdett:
-Mi a baj, Grace drágám? Nem érzed jól magad? Összevesztél a barátaiddal?
Egy cseppet hitelesebben mosolyogva ráztam meg a fejem, valami jó kis kifogás után kutatva. Hazudni sem hazudtam túl jól, de mostanában sokat kellett, így egész belejöttem a kifogások gyártásába. Nem mintha erre büszke lennék. Szerintem ez alatt a pár hét alatt többet hazudtam, mint ez előtt valaha.
-Nem... csak... nagyon meglepődtem... igen. Nagyon meglepődtem, mert... el is felejtettem milyen nap van ma-nyögtem ki, de gondolatban magamat szidtam. Ez elég gyenge volt, még magamhoz képest is.
Ám Saranak nem tűnt fel semmi, bár ez nem túl meglepő. Ha eddig nem vette észre, milyen borzalmasan játszom a lánya szerepét, ez semmiség. Mosolyogva bólintott.
-Na de kelj mostmár fel. A kedvencedet készítettem reggelire-ezzel kivonult a szobából Melodyval a nyomában, aki még adott egy nagy puszit mielőtt itthagyott volna. Öltözni kezdtem, hogy újabb infókkal szembesülhessek a nap folyamán: például, hogy mi is Grace kedvenc reggelije.

Az ötös csapat törzshelye felé igyekeztem, ahol majdnem minden második nap találkozunk. A tóhoz. Az útvonalat már fejből tudtam, az elmúlt hetek alatt rengetegszer fordultam meg itt, "anya" pedig nem hozhat autóval minden alkalommal, az túl feltűnő lenne.
Odaérve szememmel kutatni kezdtem a négy barátot. A két barna hajkoronát, ami Sissyhez és Paulhoz, és a két szőkét, ami Tedhez és Emmához tartozott. Ők viszont hamarabb észrevettek, amire a szokásos mondatból következtethettem, ami természetesen Paultól jött, és amivel mindig kiakasztott.
-Cső, Grace! Késtél. Amúgy meg boldog szülinapot-vigyorgott. Szemet forgatva válaszoltam.
-Forgalom.
Körbejárattam a tekintetem a helyen. Néha még mindig a hideg rázott tőle, ennek oka pedig nem más volt, mint Grace. Még elmesélte, hogyan halt meg, és bár engem is kért, még nem álltam, sőt, állok készen arra, hogy ezt bárkivel is megosszam. Épp elég volt a Névtelen Nővel. Megborzongtam, ahogy újra elárasztottak az emlékek. A baljós hangulatú erdő, Ian, amint elém áll. És ahogyan előrántja a kést, hogy eltegyen láb alól. Az itteni Őrző mesélt Ianről, nekem pedig kétségem sem volt afelől, hogy ő tette ezt velem. Ő száműzött ide. Az idős nő azt mondta, mindenki azt látja benne, akiben a legnagyobbat csalódott eddig, ezzel még nagyobb félelmet kiváltva abból, aki csak az útjába kerül. Én mégis tudtam, hogy néz ki. Kopaszodó, a negyvenes évei végén járó férfi, szögletes vonásokkal. Ennek oka pedig az volt, hogy akiben én a legnagyobbat csalódtam, nem más volt, mint ő maga. Még tisztán emlékszem rá, mikor megölte anyámat, pedig még alig voltam négy éves. Azóta gyűlölöm ezt a férfit. És most, hogy elintézhetném, karba tett kézzel kell várakoznom.
-Öhm... Grace?-lengette meg az arcom előtt a kezét Ted.-Jól érzed magad?-ugyanazon a napon már másodjára kérdezték tőlem ugyanezt, ami arra utalhat, tényleg nincs minden a helyén. Bár ebben a helyzetben, jelenleg semmi sincs a helyén, ezt pontosan tudtam. Néha komolyan elcsodálkozom azon, hogy még nem őrültem meg ebben a bolondokházában.
De csak próbáltam mosolyogva biztosítani mindenkit: teljesen rendben vagyok.