Egy pillanat elég

16.fejezet-Piknik

Grace szemszöge:

A csata után napokig csak a sátramban ültem. Esetleg az ágyon feküdtem, és a kis lyukat bámultam a tető közepén, ahol a téli fűtős időszakban kigomolyog a füst. Eső esetén mindenki rohan befedni, nehogy beázzanak, ilyenkor olyan vicces benyomást keltenek. Ahogy az első pár esőcseppnél felkelnek, akárhol is vannak, és a sátrak felé futnak. Aztán jön a nyugalom, mert mindenki behúzódik, nehogy ő is csurom víz legyen. Amolyan vihar előtti csend, szó szerint. Én is így éreztem magam a napokban. Szinte gyanús nyugalom uralkodott, és féltem, ez valami borzalmasnak az előszele. Így tengettem a napokat, azt a bizonyos "borzalmat" találgatva. De biztos voltam benne, Iannek köze lesz hozzá.

A másik oka annak, hogy nem akartam előbújni, a többiek voltak. Elsősorban Tina, aki időközben a legjobb barátnőmmé lépett elő. De most, a szemébe sem tudnék nézni. Hazudtam neki, legalábbis elhallgattam az igazságot, és emiatt erősen mardosott a bűntudat. Aztán James. Ami a támadás előtti estén történt, valósággal megijesztett. Nem akartam, hogy az történjen velem, amire gondolok. Ez most csak akadályozna. Még egy dolog, ami idekötne. Hiszen, emlékeztettem magam az Elememre pillantva, azért csinálom ezt az egészet, hogy szabadulhassak innen.
Tea és Timothy, aki pincsikutya módjára követi őt, pedig már csak a hab a tortán. Ők lennének azok, akik elnyisszantanák a maradék idegszálaimat is. És erre most semmi szükségem, hadd ne mondjam.

A depressziós hangulatba egy vidám kiáltás rondított bele. Nem azonosítottam, kihez tartozott, mert nem is akartam. Inkább a fejemre szorítottam a nehéz tollpárnát, hogy kiszűrjem a zajokat, és nyugodtan gondolkozhassak tovább. De a vidám hang nem maradt abba, sőt, mintha egyre hangosabb lett volna, ami azt jelenti, erre közeledik. Morogva felültem, hogy kinézzek a sátorból, letolva a hangoskodót, de megelőztek. Jake feje bukkant fel a bőrfüggöny mögött, szabadon hagyva a bejáratot, ezzel utat engedve a fénynek, a félhomályos sátorba. Hunyorogva fordultam el, mert a retináim rég nem láttak ilyen erős fényt. De amint hozzászoktak, dühösen pillantottam a szőke fiúra. Ám ő cseppnyi megbánást sem tanúsított, barna szemeivel derűsen figyelt.
-Gyere már ki, olyan jó idő van. A többiekkel piknikezni megyünk a domb tetejére. Természetesen lóval, mostanában nagyon szeretsz lovagolni-vigyorgott, kevés szarkazmussal mondókája végén. Te hülye, azért mert nem is tudok, gondoltam, és majdnem ki is csúszott a számon, de az utolsó pillanatban befogtam. Érdekes lett volna, és bizonyára a piknikből szép kis mesedélután alakult volna. Lényeg a lényeg, nem válaszoltam.
-Na? Már napok óta csak az étkezéseknél látunk, akkor sem beszélsz valami sokat.
Valóban, néhány étkezésen megjelentem, de, csak, hogy ne haljak éhen. Abban az esetben is kimerült a beszélési szándékom a "kérem", "köszönöm", és hasonló alapfogalmaknál.
Tudva, addig úgy sem hagy békén, míg nem mondok igent, bólintottam. Egy kis friss levegő nem lesz rossz, és nem is kötelező beszélgetnem. A piknik pedig csak jó, mert tegnap ebéd óta semmit sem ettem, inni sem nagyon sokat. A lovaglás érdekes lesz, de már tudok lépni, kicsit, de ügetni is, majd visszafogom Füstöst, ha kell.

-El sem hiszem, hogy rávett-morogtam halkan, vigyázva, nehogy más is meghallja. Füstös hátán ültem, az erdő közepén lovagoltam, a többiek mögött. Hiszen ő kért meg, futott át a gondolataim között, de még fel sem foghattam rendesen, ösztönösen az agyam hátsó zugaiba száműztem.
Nem szabad, kántáltam magamban.

Ugyan úgy indultam el, hogy csak túl akartam esni az egészen, és enni egy keveset, de alig indultunk el, én máris jól éreztem magam. Felszabadultan beszélgettem a többiekkel, és a fojtogató gondok most csak távoli, elérhetetlen gondolatoknak tűntek.

-Megérkeztünk!-kiáltott a sor elején menetelő Tim, és leszállt nagy, fakó lováról.