Egy pillanat elég

9.fejezet-Naplemente

Grace szemszöge:

-Megértelek-kuncogott Tina.-Engem is sokszor idegesít.
Az újonnan felálított sátramban ültünk, miközben beszámoltam neki a napról, és James hülyeségeiről. Én is elnevettem magam. Van valaki itt, aki megérti, hogy mennyire az agyamra megy ez a fiú.
-Én a helyedben nyakonvágtam volna-gondolkodott el jelenlegi legjobb barátnőm. Normális esetben nevettem volna ezen a kijelentésen, de Tina teljesen komoly maradt, és ez kicsit megijesztett.
-Na persze...-morogtam, és eldőltem a kézzel szövött szőnyegen. Ez volt a padló, mert alatta a hideg föld terpeszkedett csupán. Ebben a testhelyzetben viszont pont kiláttam a szellőztetés céljából nyitva hagyott nehéz bőrfüggönyön, ami ajtóként szolgált, és a lemenő nap látványa tárult elém.
-Gyere, Tina-rángattam ki a fekete hajú lányt a sátramból, és leültettem a legelők szélére, azzal a szándékkal, hogy mi most naplementét nézünk. Ugyan morgott kissé, de hamarosan ő is a látvány varázsa alá került, és velem együtt bámulta a rózsaszín, narancs- és citromsárga, illetve a kék minden árnyalatában játszó égboltot.
Viszont ahhoz híven, hogy nekem sosincs szerencsém és nyugtom, nemsokára egy közel sem kívánatos személy ült le mellém, és karolta át a vállam.
-Szép, ugye? De mellettem szebb lány ül-bókolt a jellegzetes, mély hangján. Én pedig bele tudtam volna folytani egy kanál vízbe az utóbbi két mondatával együtt. Látszólag azt várta, hogy ettől teljesen elolvadok, és a nyakába borulok, Tina füle hallatára szerelmet vallva neki, de akkor rossz lánynál próbálkozott. Ezt pedig alátámasztotta az, hogy rendesen meghökkent a válaszomon.
-Húzhatsz innen, James-köptem ingerülten az arcába.-És idegesítesz, csak hogy tudd.
Erre sértődötten felállt, és visszavonulót fújt.
-Szép volt-tarotta kezét pacsira barátnőm vigyorogva, amint a fiú hallótávolságon kívül volt. Én hasonló mosollyal az arcomon a kezébe csaptam, majd elröhögtük magunkat. Mivel James teljesen elrontotta a pillanatot, és már majdnem teljesen besötétedett, visszaindultunk a sátrak felé.
-Bármikor szívesen felpofozom, csak szólj-vigyorgott Tina még utoljára, majd egy öleléssel búcsúztunk egymástól.-Viszlát, Grace-hangja kísértetiesen hatott a csendes, fagyos éjszakában. Én pedig aludni tértem, hogy újból találkozhassam Mirával.

Miután beszámoltam a hasonmásomnak a mai napról, visítva ugrott nekem.
-Grace! Hogy gondoltad? Nem lehetsz bunkó vele-húzta össze a szemöldökeit bosszúsan.-Mit gondol majd rólam?
-Magasról leszarom. Nekem ne udvaroljon ez a bájgúnár-a jó öreg, bár sosem bevált őszinteség taktikát választottam.
-Ne mondj ilyet. Olyan helyes...-ábrándozott. Nekem viszont elegem volt az áradozasából, és témát váltottam.
-Gondolkodtam. Kell lennie valakinek minden világban, aki tud ezekről. Valami szakértő-féleség. Csak meg kell találnunk, és ő biztos tud segíteni.
-Van benne valami-adott igazat.-De hol keressük?
Őszintén szólva ez eszembe se jutott, így csak vállat vontam.
-Lehet, hogy nem is kell keresnünk. A legtöbbször minden ott van a szemünk előtt, csak túl vakok vagyunk ahhoz, hogy meglássuk-mondtam a jó öreg bölcsességet, amit még tavaly allapítottam meg, amikor is nem találtam a körömreszelőm. Már másfél órája kerestem, és elmondtam mindent és mindenkit mindennek, mire észrevettem, hogy az eltűnt tárgy mindvégig a kezemben volt. Elmosolyodtam az emlékre, és arra, hogy anyu milyen mérges volt a feleslegesen lecsapott hiszti miatt.
-Apropó:hogy van anyu? És Melody? És Paul, Emma, Sissy, meg Ted?
-Megvannak-mosolygott Mira.
Hirtelen rámtört a belém lyukat égető honvágy. Egyszerűen minden annyira hiányzott onnan. És mindenki. Hiányzott anyu reggeli rántottája, Melody csengő nevetése, ahogy Paul minden alkalommal "Cső"-vel köszön nekem, hiába kérem, hogy ne, mert idegesít. A maró könnyek mindenáron ki akartak buggyanni a szemeimből, de visszatartottam őket.
-Lejárt az idő-hallottam még a Névtelen Nő hangját, majd mindent homály vont körbe.

Köszi, hogy elolvastad!