Egy pillanat elég

21.fejezet-Végzet

Grace szemszöge:

Csendben vágtáztunk az Audák táborhelye felé. Egyrészt azért, mert nem akartuk magunkra vonni Ian figyelmét azzal, hogy hangoskodunk. Másrészt pedig egyszerűen emésztenünk kellett a történteket. Nagyon mellbevágott, hogy el kellett menekülnünk. Nem olyan ember vagyok, aki feladja a dolgokat, de most tisztán látszott, ha maradok, nem jutok ki a tisztásról élve, így inkább az eszemre hallgattam. Viszont az időnk egyre fogyott, és a most képzeletbeli homokóránkban egyre csak folytak lefelé a szemcsék, miközben mi az alsó részen fuldokoltunk a homoktengerben.

Lélekszakadva ugrottam le a szürke lóról, szinte meg sem vártam, hogy megálljon. Azzal, hogy leszerszámozzam, vagy egyáltalán megkössem, nem is tőrődtem. Nem nagyon érdekelt volna, ha elszalad, de az utolsó pillanatban visszafordultam. Rekordsebességgel kaptam le a nyerget a hátáról, majd a kantárt a fejéről. A hátsójára csapva hajtottam a karámba, majd elüvöltöttem magam, Terezt keresve.
-Apu!-a hangos kiabálás zengett a völgyben, és az említett futva tette meg a karámokig vezető utat.
-Mi történt?-kérdezte kifulladva, miközben a térdeire támaszkodva kapkodta a levegőt.
-James...-leheltem.-Elrabolták. De túl erősek.
A szívem összeszorult az újabb önmarcangoló gondolatra. Az én hibám.
Terez azonnal összetrombitált minden férfit, akik fegyverekkel felszerelkezve nyergelték a lovakat. Néhány fiatal is jött, mint például Tea, Timothy, vagy akár én és Tina. Tim még a kezembe nyomott egy íjat, tegezzel, de amikor nem figyelt letettem. Nem lesz rá szükség.
Felpattantam a csak felkantározott Füstös lovamra, és az Audák élére álltam. Terez biccentett, ezzel jelezve, bízik bennem. Kihúztam magam, hogy magabiztosnak tűnjek, de mivel most komoly kockázat volt, leginkább kibújtam volna a felelősség alól. Hiszen mind tudjuk milyen a felelősség: vagy büszkén vállalod, vagy összeroppant.

A fegyverekkel felszerelkezett kis harcos csapatunk ügetve haladt befelé az erdő sűrűjébe, továbbra is velem az élen. Ugyan James lova vezetett ide, mégis tudtam merre kell mennem. A lehető legkisebb zajt akartam kelteni, így óvatosan, ügyelve Füstös minden lépésére kerülgettem vele a nagyobb ágakat, lehullott és elszáradt leveleket.
Ez kezdetben nemigen tetszett neki, mert össze-vissza irányítottam, de mostanra már megszokta, és hátrafordított fülekkel várta a további utasításaimat.
A hátam mögött lovagló nép is hasonló figyelemmel kísérte minden lépésemet, és rá kellett jönnöm, nem nekem való a túlzott figyelem. De a helyzet ezt kívánta, így inkább egy szót sem szóltam, továbbra is vezettem őket az ösztöneim követve.

Néhány perc múlva már tudtam, közel járunk, és amikor neszt hallottam élégedettem fújtam ki a levegőt. De azonnal eszembejutott, ez még csak a könnyű rész volt, és a neheze még csak most jön, újra elborított a kétségbeesés, amit nehezen ugyan, de próbáltam palástolni. Olyan hirtelen állítottam meg a lovam, hogy a mögöttünk menetelő apró póni, Villám majdnem belénkjött. A hátán ülő Tea majdnem ránkkiabált, de gyorsan elhallgattattam, amikor is a számra helyezett mutatóujjal fordultam felé, majd a kezemmel tölcsért formáztam, és a fülemhez téve figyeltem a zajra. Ezzel kommunikáltuk le, maradjon csöndben, mert valamit találtam.
Ő is fülelni kezdett, és néhány másodperc múlva már értette, miért álltunk meg.
Elkeseredett, fájdalmas nyögést hallottam, és rögtön tudtam, kitől származik. Ian megint csalinak használta, de nem adta magát könnyen. Szegény fiú, mióta verhették már.
Hátrafordultam a nyeregben, és haljan szóltam mindenkinek:
-Támadunk!

Ezek után mindenki hangosan kiabálva rontott a tidztásra, de szinte azonnal meg is torpantak. Kivéve én és Tina, mi tudtuk, mire számítsunk. Útközben azt mondtam nekik, megint sok furcsa állat lesz, de most csak ketten voltak a tisztáson: James és Ian.
Ám a férfi szinte meg sem lepődött. Sok év tapasztalata és még több ember vére tapad a kezéhez, ez neki semmiség. Csak egy apró lépés a célja eléréséhez, de ha elbukok, minden bizonnyal ez lesz az utolsó is. Nem akartam mást, csak eltüntetni Grantem színéről a férfit, és biztonságban tudni mindenkit, holott tisztán látszott: most nem csak állatok fognak itt elesni.
Ian a pillanatnyi zavarodottságot felhasználva hívott átváltoztatott állatokat az erdőből a seregéhez, pont ahogyan szokta. A sárkányfaragásos kard is megjelent a kezében, amit én már szorongattam egy ideje.
Sarkaimat Füstös oldalába mélyesztettem, és csatakiáltással bíztattam az Audákat. Lélekben felkészültem a valószínűleg mindent eldöntő utolsó ütközetre. Csak csapkodtam a fegyveremmel, egyszerűen kiengedtem minden felgyülemlett dühöt, elkeseredettséget, bánatot és rossz élményt magamból, ami az utóbbi időben jócskán felgyülemlett bennem.
Szinte éreztem, ahogy a rossz érzelmek, mint a zománc pattognak le rólam, és furcsa nyugalom árasztott el. Hasonló, mint amilyen nyugodt Ian is volt, és úgy éreztem, simán és hidegvérrel megölném. Bűntudat nélkül, és szinte fel sem fognám, mit is teszek igazából.
Bár, most, hogy belegondoltam, inkább szívességet tennék vele. Megtisztítanám ettől a mocskos múlttól és jelentől, hogy aztán szép jövő elé nézhessen, és újrakezdhessen mindent. Talán, ha egyszer megérdemli, újjá szülessen, és tiszta lappal kezdjen újra mindent. Hogy valahol, tálán pont itt lehessen jó ember, vagy bármi, ami csak lesz. Hogy átgondolhassa: érdemes volt-e. Hogy tisztázzon magában mindent.
Eközben ártatlan állatokat öltünk meg, akik úgyszint Iannek köszönhetik a vesztüket. Átfutott a fejemen a gondolat: vajon az állatok is visszatérhetnek, akik miatta haltak meg? Talán sosem tudom meg.
Megráztam a fejemet, hogy megtisztítsam a hasonló gondolatoktól, majd a kardomra siklott a tekintetem. Alvadt vér és egy kis kosz tapadt rá, de megtisztítottam csupán egy gondolattal.