Egy pillanat elég

19.fejezet-Nehéz a szerelem

Mira szemszöge:

Egy fehér műanyag széken ülve lóbáltam a lábam. Minden éjszaka látom Grace-t, hiszen sosem lehet tudni, mikor üt be a vészhelyzet. Néha én alszom el előbb, néha ő. Most például őt vártam. Körbejártattam a szemem a már ismerős helyen. A rengeteg ajtó, a végtelenségig elnyúló terem, a műanyag székek mind-mind hófehérek voltak, az asztallal együtt, ahol a Névtelen Nő szokta feljegyezni a halálhíreket.
Úgy tartják, a halál színe a fekete, legalábbis a legtöbben. Ám az Origó ennek pontos ellentéte volt, amit nem is olyan rég értettem meg. Ha valaki idekerül, lehet, hogy az valaminek a vége, de egy új kezdete is. Az Origó maga a kezdet, és a vég. Bár sokkal inkább a kezdet.
A Névtelen Nő az asztala mellett állt, és engem figyelt, csendesen, érzelmektől mentes arccal. Már megszoktam, hogy mindig ilyen képet vág, de néha még mindig beleborzongok, olyan vesébe látó, túlvilági tekintete van. Általában ezt csinálja, vagyis engem figyel, már ha itt vagyok. Ha érkezik egy-két lény, akiket utolért a halála, azokkal foglalkozik, ám általában üresen áll a hely. Bele sem merek gondolni, mi lehet itt mondjuk egy háború után. Újra kirázott a hideg.

-Szia! Régóta vártál?-foglalt mellettem végre helyet Grace. A széket megfordította, úgy ült rá, és a háttámlára könyökölve nézett, távolba meredő tekintettel. Volt valami abban a tekintetben, ami valahonnan ismerős volt. Szemében szeretet, és kis mértékben, de szomorúság csillogott. Simán kiolvashattam volna a fejéből, mire gondol, de nem tettem. Egyrészt, Grace utálja, másrészt, én is megkímélem. Ez a képesség nem feltétlen mindig jó.
-Mi volt ma? Vagy elvitte a cica a nyelved?-kacsintottam. Próbáltam viccesre venni a hangulatot, ahogy általában szoktuk. Tudatosan próbáljuk legalább erre a rövid időre elvonni egymás figyelmét arról a dologról, amibe jócskán belekeveredtünk.
Megrázta a fejét, de nem azért, mert nemet intett. Egyszerűen megtisztította a gondolatait, hogy nyugodtan nézhessen a hosszú éjszaka elé. Jobban szemügyre vettem. Rögtön felismertem a Grantemi ruhatáram egyik kedvenc pizsamának használt darabját. Napbarnított bőrén tompán játszott az itteni fehérség által árasztott gyenge fény. De az sem kerülte el a figyelmemet, hogy a szemei alatt, ha csak halványan, de karikák húzódtak. Én is hasonlóan nézhetek ki, gondoltam. Megértettem, miért. Napközben harcol, titkolózik, hazudozik számára alig ismert embereknek. Éjszaka pedig ugyan elviekben alszik, de gyakorlatilag viszont ébren van, és velem társalog. Azt hiszem, neki is és nekem is, a nyugodt, pihentető alvás vagy pihenés fogalma szinte már ismeretlen. Még mindig nem válaszolt, ezért bedobtam mást.
-Amúgy, boldog szülinapot!-nyújtottam át neki egy szép, nagy csomagot. A földi Mágia Őrző megtanította, hogyan vihetek dolgokat magammal teleportálás esetén. És úgy éreztem, ezek az ajándékok mindenképpen Grace-t illetik. Mert úgy ám. Az Őrző már egy hete képez. Félt, mert ha Iannek sikerül megszereznie a Teremtés Elemét is, könnyen meglehet, hogy idejön bosszút állni rajtam is. És meg kell tudnom védeni magamat.
-Köszi-mosolyodott el, hálával teli szemekkel tekintve rám. Egy pillanatra könny tolult a szemébe, bár ezt is megértem. Nekem is furcsa lesz túlélni a szülinapomat anélkül, hogy a Földön bárki tudna róla. Nem is furcsa, inkább lehangoló. Igen, ez helytállóbb kifejezés.
Csillogó szemekkel ugrott neki a doboznak. Legnagyobb meglepetésére abban több kis dobozt talált, mert ez az összes ajándéka, csak a hordozhatóság miatt egy nagyobba raktam őket. Ki sem mertem bontani őket még, gondolhatjátok, milyen nehéz volt kicselezni a meglepetés gazdáit. Látni akarták, mennyire örülök az ajándékoknak.

Grace szemszöge:

Amikor Mira átadta az ajándékokat, amiket ő kapott, de valójában engem illetnének, majdnem leestem a székről. De még idejében kapaszkodtam meg, és hálával teli tekintettel nyúltam a dobozért. Nagyon meg hatott, hogy gondolt rám, méghozzá úgy, mint Grace-re. Már régóta nem volt hasonlóban részem.