Segítség, elraboltak! /Átírás alatt//Szünetel/

Jack

JACK

Kirohantam a lánytól. A lánytól aki egyszerűen megőrít. Egyszerűen egyszerre imádom és egyszerre utálom. Folyton felhúzza az agyamat és az utóbbi időben arra kellett rájönnöm, hogy nem bírom bántani. Legalábbis nem annyira. Én nekem komolyan nem kell senki. Soha. Elvagyok én egyedül a bandámmal. Úgyis meghal mindenki aki kicsit is számít nekem. Apám meghalt, anyám meghalt, testvérem is meghalt és a barátnőm is. A haláluk utána kezdtem ezt az életmódot. Szeretek irányítani. Szeretek főnök lenni. Szeretek én lenni a domináns. Szeretek...szeretek ölni. Anyámról annyit, hogy egy kedves nő volt aki mindig mindenben mindenkinek segített. Ez lett a veszte is.
10 évvel ezelőtt:
-Anyaaa hazajöttem!-kiabálok be az előtérből. A konyhából nem a várt személy jött ki hanem egy pasas.
-Öhm...maga meg ki jó istenem??-kérdezem kicsit idegesen mivel oké anyám gyakran csinál ilyet, hogy befogad embereket, de ebből màr kicsit elegem van.
-Szia fiúcska-kezdene bele a "kis cuki" szövegébe, de ez engem egyáltalán nem érdekel.
-Ne hívjon így basszus, 16 vagyok!-jelentem ki fennhangon. A pasas felröhög és közelebb jön. Megüt. Anyám kirohan és az idegennek ront. Az idióta előrántja egy fegyvert és anyám összeesik. Sírva borulok testére. Apám éppen ekkor toppan be az ajtón. Meglátja a történteket és egyből rohan. Elkezdi ütlegelni a pasit, aki nagy nehézségek árán, de meg tudott szökni. Apám édesanyám fölé hajol és nyugtatgat engem, de ugyanakkor a kikészülés szélén áll.
2 évvel később:
Ma van a 18. szülinapom. Anyám elvesztése számomra óriási trauma volt. Nagyon nehezen tudtam feldolgozni, hogy előttem halt meg. Engem akart csak menteni... Folyton magamat hibáztattam és még most is. Elhatároztam, hogy túllépek rajta, de akárhányszor ezt mondtam a második napra újra előjött a kép ami fejembe ragadt. Anyám teste vérrel borítva. Ahogyan szétfröccsen a gólyótól feje. Istenem... Összerázkódok a gondolataimra.
-Uram...-szól valaki hozzám, de én csak magam elé meredek.-Uram...Itt a visszajáró.-feleszmélek és rájövök, hogy a boltban állok a pénztàrnál. A nőre emelem tekintetemet. Eszelősen nézhetek ki kócos hajammal, koszos ruháimmal és piros szemeimmel. Az eladó nagyot nyel, majd odaadja a visszajárót. Felveszem a cuccokat és már húzok is ki a boltból. A testvérem kint szívja a cigarettát.
-Na minden ok?-kérdezi Kimberly.
-Persze nővérkém...minden rendben.-hagyom rá. Kim 23 éves. Anyánk halála nem igazán viselte meg. Azt mondta: "Tök mindegy, úgysem ismertem." Hát kösz, én viszont igen. Hazasétálunk és nekiállunk élőkészíteni a cuccokat a házi bulim miatt. Apu jön be a szobába.
-Hello gyerekek! Megy a pakolás?-kérdezi vidáman. Ránézek és bólintok.-Segítsek?-megint nem szólok csak bólintok. Apával mostanában nem nagyon beszélek. Nem tudom...olyan fura ez az egész. Alig van itthon és én is Kimre vagyok utalva. Mondjuk màr úgyis mindegy mert elhúzok innen a francba. Gyűlölök itt mindent.
Pár órával később:
-Hol van már apa?!-kérdezem a testvéremtől idegesen.
-Nem tudom! Hányszor mondjam még el?!-kiabál rám.
-Amennyiszer megkérdezem jó?!-kontrázok. Apa kb. olyan 1 órája ment el és azt mondta 1 perc. Szuper... A vendégek még nincsenek itt mert a buli 20:00-kor kezdődik és még csak 18:21 van. Úgy döntök felhívom apámat. Kicsöng. Kisípol. Újra hívom. Megint kicsöng aztán kisípol. Kezdek aggódni...
-Mindjárt jövök!-veszem fel a kabátom, majd kirohanok. Kim még kiált utánam, hogy hova meg ilyenek, de nem foglalkozok vele. Futok a bolthoz, ahol elvileg apám tartózkodik. Amint meglátom odarohanok. A falnak támaszkodik háttal. A közelébe már lassabban lépkedek.
-Apa...-szólítom meg félve. Nem felel.-Apa Mivan veled...?-válasz megint nem jön. Elé lépek és megvilágítom arcát. Lövés. Ugyanott ahol anyámnak is. A fején. Remegni kezdek. Könnyeim előtörnek és nem hiszek a szememnek. Lerogyok a földre és sírok. Már semmi sem érdekel. Megint...megint elvesztettem valakit...
1 és fél évvel később:
Lassan lépkedek a kórházba. A testvéremet itt ápolják. Rákos. Hihetetlen az életem. Amikor minden helyre állna akkor mindig történik valami. Mellettem lépked az én kincsem. A barátnőm. A támaszt nyújtó szerelmem. Igen. Kb. 1 éve jöttünk össze. És hogy hol? El nem fogjátok hinni. Egy kezelésre beiratott a nővérem és én nyílván elment, bár azért kellett hozzá egy kis noszogatás... Nagy volt bennem a gyász és ez a "kezelés" segített rajta. Ott találkoztam Tarah-val is. Hasonló gondokkal küzdött mint én, csak annyi volt a különbség, hogy neki csak a dédie hunyt el akit imádott. Éppen beérünk a szobába. A testvéremből mindenféle szarok állnak ki. Nem akarom elveszíteni, de amilyen mázlista vagyok sikerül. Tarah megszorítja a kezemet. Nagyot sóhajtok és megcsókolom gyengéden. Közelebb megyek az én egyetlen rokonomhoz akit ismerek. Megsimítom arcát. Nem reagál erintésemre. Olyan rossz így látni azt a lányt aki nemrég még a réten szaladgált. Amikor felkellett vidítani, mindig ő segített nekem. Egy könny legördül arcomon. Szívem széthasad. Sírva ölelem meg a barátnőmet. Nyugtatóan hátamat simogatja. A gépek sípolni kezdenek. Ijedten kapkodom a fejemet az orvosok között, akik mint az idióták úgy rohangálnak. És egyszer csak abbahgyják. Kérdőn nézek az orvosra. Lehajtja fejét és megrázza. Újra sírni kezdek. Újra elvesztettem egy szerettemet...Mi jöhet még?!
3 évvel később:
Éppen Tarahval nézegetjük a babakocsikat. Igen! Babánk leeeesz!! Ohh Istenem annyira boldog vagyok! Végre valami jó is van az életemben! Annyira szeretem őt. Vagyis inkább őket. Ma fogom megkérni drágaságom kezét. Elviszem egy jó kis puccos helyre és megkérdem a fontos kérdést. Mosolyogva figyelem ahogyan az eladóval beszél. Kissé dudorodó hasára tekintek. El sem hiszem, hogy ez történik. Apa leszek!!!!
-Kicsim jó lesz a piros ugye?-jön oda hozzám Tarah. Vigyorogva bólogatok neki. Rámmosolyog, majd az eladóhoz lép és újra beszél vele. Amikor végre meglett az a kis babakocsi, akkor elindultunk haza. Otthon közöltem barátnőmmel, hogy most szépen elmegyünk enni. Átvett egy gyönyörű ruhát (bele telt vagy 1 órába) és el is mentünk. Odaérve kinyitottam neki az ajtót, ő pedig belémkarolva szállt ki. Megcsókoltuk egymást és bementünk. Egy pincér gyorsan felvette rendelésünket és türelmünket kérte, míg kihozza az ételt. Na itt az alkalom!
-Tarah figyelj...-kezdtem, mire felém nézett nagy mosollyal arcán.-Én...megszeretném...szóval én csak...azt szeretném kérdezni...-makogtam össze-vissza. Előhúztam a gyűrűt, felàlltam és letérdeltem szépségem elé. Fülig érő vigyorral figyelt, mint ahogy a terembe mindenki.
-Szóval-krákogtam-Lennél a felssègem?-szólásra nyitotta a szàjàt.
-I-igen!-sírta el magàt, majd szoros ölelésbe vont. Megcsókoltam, körölöttünk pedig mindenki tapsolt. Pár perc múlva megérkezett a kajànk, és mi egyből neki is álltunk befalni azt. Most végre boldog vagyok! Csalàdom van! Amikor megettünk minden, haza mentünk. Otthon egymás karjaiban néztünk meg egy filmet. Be is aludtunk rajta.
Az esküvő napján:
Ma van az esküvőnk és a babánk is hamarosan jön. Éppen a tükör előtt állok és nézem magamat az öltönyben, amikor benyit hirtelen Chris. A legjobb barátom.
-Hű! Kiràlyul nézel ki!-röhög fel. Mosolyogva bólintok. Kicsit izgulok emiatt az egész miatt. Kimegyünk és akkor meglàtom, hogy Tarah szobájának ajtaja nyitva van. Tudom balszerencsét okoz meg minden, de én ebben nem hiszek. Benyitok, de bárcsak ne tettem volna. A földön fekszik véres kezét a hasára szorítja. Odarohanok.
-Kicsim! Mi történt?! Úristen!-kezdek kétségbe esni.
-Sajnálom...-mondja és gyenge csókot lehel ajkaimra. Arca nem mozdul többet. Sírva nézem őt. Miért?! Már megint miért?! Mivel érdemeltek én ezt ki??! Egész életemben jó voltam!
-Mostantól nem leszek.-motyogom magam elé rázkódva. Ez volt az, ami megint megkeserítette életemet. Sírtam. Öngyilkos akartam lenni. Minden bajom volt. Senkim sem maradt...
Jelen:
Ohh milyen sokszor is akartam én öngyilkos lenni. Majdnem sikerült is, de valami/valaki sosem hagyta, hogy megtörténjen. Nem hagyta, hogy jó legyen nekem...És nagyjából így jutottam el idàig. Nem érdekel semmi és senki. Érzéseimet elnyomom és monoton tempóba ölök ha azt kell. Az életem kész tragédia. Ezért van az, hogy nem akarok senkit sem a közelembe engedni. Olyan vagyok mint egy akna. Aki rámlép az meghal. De tényleg. És ez nem feltétlenül azért van mert én megölöm, hanem azért mert szerencsétlenségek sorozatából épülőfélben fel. Ha valakit nem én ölök meg, akkor megteszi más. Ennyi. Nálam ez az élet rendje sajnos. És most itt van ez a lány...Elizabeth... Az előzőt aki volt, megöltem. Eli-t nem tudnám... Nem menne valamiért... Szeretem?! Nem kéne! Nem Jack! Nem szeretsz senkit! Úgyis csak elveszítenéd. És az kinek jó? Hát persze, hogy senkinek. Szólalt meg a belső hangom teljesen jogosan. Tudja, hogy nem szabad...nem...tényleg nem...

Haliii! Meghoztam a részt, ami kicsit hosszúra sikeredett :D. Kis betekintést nyerhettünk Jack múltjàba :). Remélem tetszett! Kérlek komizzatok és vote-oljatok!♥♥