Segítség, elraboltak! /Átírás alatt//Szünetel/

2/5-Már soha

Nagyot nyelek és hátrálni kezdek.
-Ugye tudsz róla, hogy gyakorlatilag betörtél a házamba?-jön egyre közelebb. Egyszer csak bele ütközök a falba. Jack csak közeledik, majd mikor idaér, teljesen nekem simul. Két kezét megtámasztja fejem mellett és a fülemhez hajol.
-Bátor vagy. Még mindig.-hallom hangján, hogy mosolyog. Elmosolyodok mert most jövök rá, hogy úgysem fog bántani. Egy mozdulattal átölelem, amit ő is viszonoz (szinte egyből).
-Kérlek Jack...add nekem oda Stephet.-kérlelem, mire beáll köztünk egy úgy nevezett kínos csend.-Te is tudod, hogy az anyja mellett a helye.-szakítom meg a csendet. Jack egy kis idő eltelte után, bólint. Szorosan àtölelem egy percre, aztán el is engedem. Jack kinyitja az ajtót, parancsba adja, hogy maradjak itt aztán kimegy. Várok egy ideig és már jön is vissza a gyerekkel. Odaadja nekem könnyes szemekkel.
-Mi már nem találkozhatunk Steph. Ezért esett nehezemre odaadni. Kérlek vigyázz magadra és rá is. Nagyon! Szeretlek Elizabeth!-folyik le egy könny az arcán. Már nekem is folyni kezdenek könnyeim.
-Ezt hogy érted Jack? Miért nem találkozhatunk??-kérdezem hitetlenkedve.
-Szeretlek!-mondja, majd kitol az ajtón.-Örökké.-csókol meg, már sírva.-Viszlát Hercegnőm!-mosolyog szomorúan, majd becsukja az ajtót. És talán örökre elválaszt minket ez az ajtó. Talán már soha nem látjuk egymást. Talán már sohasem érinthetem. Talán...talán már hallani sem fogok róla soha többé...

JACK

Muszáj volt megtennem. Összetörtem teljesen, de így a jó. Így a helyes. Életemben először a helyes utat választom. Nem gondoltam, hogy ha a jó útra lépek az ennyire fáj. Egyszerűen úgy érzem, hogy elfogy a levegőm. Szorít a mellkasom és a szememből villám gyorsasággal száguldanak a könnyek. Folytogat a fájdalom. Az állítólagos barátnőm letérdel elém és fejemet kezdi simogatni, én meg csak összekuporodva sírok. Borzasztóan szeretem Elizabethet.
-Nyugodj meg Jack. Minden rendbe jön.-próbál vígasztalni. Nem rossz ember ő sem, csak szeret. Viszont én őt nem szeretem... Pedig próbálom, de nem megy. Hisz más az életem. És ha ő igazán szeret akkor megérti és elfogadja. Lejön a tőle született lányom, akiről nem mellesleg most szereztem tudomást, és szomorúan néz.
-Leila kincsem most menj fel.-mondom neki, nehéz levegővétellel. Ide rohan hozzàm és átölel.
-Apa...én tudom, hogy egyszer újra együtt lesztek...-mondja, félig szomorúan. Hát persze. Neki ez nehéz. Szereti az anyját és engem is. Tudja, hogy én mást szeretek. Mindkettőnknek jót akar. Egy igazi tündér...

Kérlek komizz!!♥♥