Bumpy love /h.s/

Part 17

*Kristen szemszöge*

Fáradtan nyitogatom a szemeim annak a reményében, hogy csak álmodom, azt hogy fölébredek. De a valóság mázsás súlyként nehezedik rám. Kedvenc éjszakai bagoly, telefonos zaklatómmal mára beszéltünk meg egy talit a parkba. Amennyire idegesítő, remélem annyira helyes is. Az órára pillantva tűnik fel, hogy már délután egy van, ha időben ott akarok lenni, ki kell kelnem az ágyból. Már csak egy gond van, a testem minden sejtje tiltakozik ez a hülyeség ellen. Milyen képtelen és bolond emberek hagyják el az ágyukat? Hatalmas erőfeszítéseknek hála sikerül az ágyról a földre zuhannom. Ezt tekinthetjük annak, hogy ki keltem az ágyból vagy idióta vagyok, hogy leestem a földre?

A fürdőbe vonulva magammal viszem a ruhát, amit fel akarok venni és az életkedvem, de nagyon jól elbújt a kis rohadék. Barna, a végén bordóra festett hajam kifésülöm. Azon elmélkedem, hogy bordó helyett inkább kékre akarom befesteni. Egy minimál sminket felviszek a szörny maszkomra, bocsánat arcomra. Egy fekete rövid ujjút és kék szaggatott farmert kapok magamra. Mivel a tükörbe nézve nem hányom el magam, megelégszem azzal, amit látok, és megbélyegzem azzal az engedéllyel, hogy „emberek szeme elé kerülhet".

Visszatérve a szobámba konstatálom, hogy fél óráig készülődtem. Leszaladok a konyhába, de senkit sem találok lent. Egyik testvéremet sem látom, de annyira nem is bánom. Talán most teljesül, amit a hetedik szülinapomon kívántam, és az ufók elvitték őket. (Lesznek Pataki Attila pillanataik.) Magamhoz veszem a telefonom és egy almát, így indulok el a bejárati ajtóhoz, hogy elhagyjam a házat.

- Elmentem, ne várjatok pupákok! – kiabálok a házban tartózkodóknak.

***

Pontosan fél háromkor sikerül átlépnem a park bejáratát. Mivel fogalmam sincs, a park melyik pontján találkozunk és hogy néz ki, ezért a szökőkút felé sétálok. Léptek zaja csapja meg a fülem, a hangok alapján ketten vannak, és egyre gyorsabban jönnek. Ez egy nyilvános park, biztos csak futók, ne legyél ennyire paranoiás! Elérek a szökőkúthoz és csak bámulom a vizet időtöltés képpen. Felemelem a fejem, hogy körbe nézzek, hátha látom Edwardot, bár fogalmam sincs, hogy néz ki. Ezt lehet meg kellet volna kérdeznem...

Egy magas barna hajú, barna szemű srác közelít felém. Ovális alakú arca borostás. A nagy barna szemeitől, olyan mint egy kiskutya. Széles vállai vannak, még a bőrkabát ellenére is meg tudom mondani, hogy izmos. Formás lábain fekete farmer van. Tekintetét egyenesen rám szegezi, úgy jön hozzám egyre közelebb.

- Bocsi, megtudod mondani hol vagyok? Teljesen eltévedtem. – mosolyog rám miközben mellém áll, mindketten a szökőkutat nézzük.

- Szívesen segítek, Kristen vagyok. – mosolygok rá.

Na, most kiderül, hogy az a zaklató kis mocsok Edward vagy-e...

- Liam, szép neved van. – felém nyújtja kezét, hogy kezet rázzunk.

Miközben nyújtom felé a kezem, meg látom a víztükör képén, hogy valaki mögém akar kerülni. A kinyújtott karomat reflexből, egy bazi nagy jobbhoroghoz szükséges alapállásba helyezem. Megpördülök és képen törlöm az ismeretlen settenkedő nyomorékot. Az ütéstől a földön köt ki. Szemem sarkából észlelem, hogy Liam felém nyúl, neki kisöpröm a lábát. Mindkét idióta a földön van, ezt a pillanatot találom alkalmasnak arra, hogy futásnak eredjek.

Miközben a tüdőmet kiköpve loholok, hallom, hogy ketten a nyomomba eredtek. Pillanatokon belül még két ember lábdobogása csatlakozik az eddigiekhez. Már négyen futnak utánam, de nem merek hátra nézni, nehogy kiessek a ritmusból és elkapjanak, vagy neki menjek valaminek. A park kijárata felé teperek őrült tempóban az üldözőimmel a nyomomban. Ha, seggfejek nem tudtátok, hogy a középiskolában futó voltam! Kárörvendek. Már kisé távolabbról hallom, az üldözőim talpának földhöz csapódását. Hiába hagytam le őket egy picit, nem lassítok a tempómon. Amint kifutok a park bejáratán, a parkoló kocsik között kiszúrok egy Range Rovert, amiben Harry ül. Harry??? Azóta nem láttam, hogy olyan fura módon se szó se beszéd lelépett tőlünk. A sors is kurva vicces hangulatában van, mondhatom. Minden mindegy alapon, az autója irányába kezdek szaladni. Ő az utolsó, akitől segítséget kérnék, de most csak ő tud rajtam segíteni.

Mintha megérezte volna, hogy felé tartok, oldalra fordítja a fejét és kinéz az autó ablakán. Meglát engem, hogy felé rohanok és feltételezem a lemaradva mögöttem futó üldözőimet is. A szája elnyílik és mintha minden vér kifutna az arcából, teljesen le van sokkolva. Na szép! Nem elég, hogy zakkant fasztarisznyák üldöznek, a végén még nekem kell vezetnem is! A hősies pasiknak leáldozott, én mondom...

Most, hogy van némi szabadidőm igyekszem részeket hozni. El sem hiszem, hogy 700+ megtekintésnél jár a sztorim. Elképzelhetetlenül hálás és boldog vagyok, ti vagytok a legjobbak! Nagyon szépen köszönök minden commentet és voteot, amit kaptam. Remélem ez a rész elnyeri a tetszésetek. Ha van bármilyen véleményetek vagy javaslatotok nyugodtan osszátok meg velem.

Ha tetszett valamilyen formában tudasd velem. :)

Kellemes "tavaszi szünetet"!   ( Ahhoz kicsit rövid, hogy tényleg tavaszi szünetnek merjem nevezni.)