Hiányzol. |✔

május 8.

éjszaka. talán hajnali kettő felé jár az idő. pontosan azt sem tudom, hogy merre vagyok, hányszor fordult meg kezemben egy tequila, mennyire is vagyok részeg. csak azt érzem, hogy a zene dübörgése magával ragad, a pohárból kilöttyen kézfejemre a szesz, de ez sem kényszerít arra, hogy álljak ki és keressem meg a barátaimat. aztán ahogy kicsúszik kezemből és szilánkosra törik az üveg, még jobban arra késztet, hogy semmit se csináljak. tudomást sem vettem a talpam alatt ropogó szilánkokról, sőt talán még jobban is élveztem táncolni, mint ezelőtt. hajam tarkómra és homlokomra tapadt, ruhám anyaga átvizesedett és felcsúszott. az élvezet magával ragadott, gyönyörű volt, mámorító érzés.

karok fonódtak testem köré, óvva a többi embertől. ruhámat lentebb húzta, majd végigsimított derekamon egészen mellem vonaláig. ujjai szinte már melleimen voltak, mégsem fordultam felé, hisz jól tudtam, hogy ki ez a vakmerő. engedte, hogy tovább ringassam testem tartásában, de tudtam, hogy nem sokáig lesz velem ilyen engedékeny. utoljára még kiélveztem ami még maradt a zenéből, majd zakatoló szívvel és félig lecsukott szemekkel fordultam meg. szinte mellkasába borultam, hirtelen minden erőm elhagyta lábaimat, összecsuklottam tartásában.

- héé - nevetett lágyan, mégis ijedten és mérgesen. - mindjárt kimegyünk.

- én nem szeretnék hazamenniiiii! - tiltakoztam, csúnyán néztem rá, de ez mit sem hatott egy józan emberhez képest.

- jobb neked, ha a saját ágyadban nyugszol, mint máséban.

- hé! hát így ismersz te engem? - csaptam vállon, majd onnan lecsúszott erőtlen kezem mellkasára, ami szépen kidomborult fehér pólóján keresztül. eltátott számmal simogattam a legközelebbi testrészét, imádtam, ahogy kezem egyik melléről áttér a másikra, és bőre puhasága számomra meghatározó volt még a pólója anyagán is. bambán felnéztem szemeibe, de azt is alig láttam, köztük a tudati állapotom miatt, és a kevés fényviszony is rájátszott. szemei talán nem is csillogtak annyira, mint az enyémek, de sokkal gyönyörűbbek voltak, mint ahogy azt elképzelni is tudtam. arca kemény volt, míg az enyémen egy felismerhetetlen mosoly terült szét, és magamhoz öleltem testét.

- én annyira szeretlek! - bújtam bele nyakába, de nem én ágaskodtam fel hozzá, hanem én húztam le magamhoz. meglepettségében felnyögött, amitől felkuncogtam. de mindeközben éreztem, ahogy a tömérdek mennyiségű alkohol felkúszik torkomba, amitől öklendezve kell elhajolnom tőle.

- na most viszlek ki - kapott csuklóm után, majd erősen maga mellett tartva kinyomott az ajtón, hirtelen pedig nem is tudtam, hogy az éjszakai hideg szellő miatt rázott ki a hideg, vagy a feltörő hányásom miatt. foghattam volna mindkettőre, hisz alig tettünk két lépést az autó felé, amivel elindultunk még órákkal ezelőtt otthonról, összekuporodva öklendeztem fel az elfogyasztott italokat.

- ez undorító. - jelentette ki a kissé megjózanodott énem, amikor a számat töröltem meg. mélyet szippantottam a fagyossá vált levegőből, majd megszédülve indultunk tovább a kocsi felé. fejem zsongott, torkomban újra éreztem a gyötrő keserűséget, ami miatt újra nekitámaszkodtam egy fának.

- ez szörnyű.

- elhiszem.

- te csak meg ne szólalj! - mutattam rá indulatosan. - egy korty sem ment le a torkodon egész este alatt, ne játszd itt nekem a szentet, hogy megsajnálsz!

- ehhez nem kell szentnek lennem. - vigyorodott el, közben pedig hónom alá nyúlva betuszkolt az anyósülésre. maga előtt összekulcsoltam karjaimat.

- persze, elég ha te vagy a nagy grayson dolan. a megváltó. - forgattam meg szemeimet, amitől a kelleténél is jobban megfájdult a fejem.

- inkább ne mondj és csinálj semmit, abból is bajod lenne. - ő azt hitte, hogy ezzel a végszóval majd csöndre bír, de nem én lennék, ha hagynám.

- ó, szóval azt mondod, hogy belőlem csak a rossz származik? - kértem ki magamnak fennhangon.

- én nem így értettem! - mutatta fel mutatóujját, de tekintetét nem vette le a kivilágított útról.

- hát persze. hogy máshogy is értenéd, ha nem így? - csaptam combomra. mély sóhaja idegességére utalt. - és még te vagy az ideges...

- fogd be florence! - szólt rám hangosan. aztán beletaposott a gázba.

- én aztán nem fogom be! fogd be te, aki mindig megakarja mindenkinek mondani, hogy mit tegyen!

- hova lett az „én annyira szeretlek" ? - kérdezte nyájasan, amitől csak még jobban felment a pumpa a fejemben.

- azóta átestem két kijózanító hányáson és pár megjegyzésen, amik egyáltalán nem estek jól. - mérgesen néztem az elsuhanó házakat, teljesen elfordulva graysontől. aztán egyre csak lassított, mígnem le nem parkolt a házam előtt. viszont egyikünk sem mozdult.

hallottam, ahogy megmozdul, mintha fordulna, de nem mondott semmit. viszont kíváncsivá tett, hogy mit csinált, ezért félig hátralestem.

engem nézett. engem nézett egy győztes mosollyal, mert tudta, hogy hátra fogok fordulni.

- olyan idegesítő vagy! - jegyeztem meg, majd visszafordultam.

- tudom. de valaki így szeret.

- ahj. - hunytam le szememet és elszámoltam magamban tízig. aztán húszig. aztán már harmincig, de túl sok ideig hallgattam már így is.

felé fordultam azután. ő is úgy helyezkedett el, mint akárcsak én, mégis olyan nevetségesen édes volt, hogy nem bírtam leplezni mosolyomat.

- látok amit látok florence. - kacsintott, majd megragadva kezemet ölébe húzott. hátamat nyugtatóan simogatta, míg én válla mélyébe fektettem arcomat és pólóját piszkáltam.

- el fogok aludni. - feleltem automatikusan lecsukódó szemekkel.

- biztos hogy nem. a szüleid meg fognak ölni. - kuncogott most ő.

- nem fognak. - akadékoskodtam, pedig hiába tudtam, hogy így lesz.

- florence. - emelte fel fejemet, és két nagy tenyere közé fogva kényszerített, hogy belenézzek szemeibe. - menj.

- de hogy menjek, ha te itt hagysz? - suttogtam beledőlve kezébe. szám sarkára simította hüvelykujját, elmosolyodott.

- nem foglak itt hagyni. soha.