Hiányzol. |✔

június 6.

„don't think because you're with me this is real"

úgy éreztem magam, mint majdnem egy hónapja esedékes buliban, mikor hányásig ittam és csöpögő izzadtságomban táncoltam. ugyancsak lehunyt szemekkel forogtam a szobámban, tomboló zenével, leszarva a szomszédokat, amolyan „zene be világ ki" feelingben. tényleg nem érdekelt semmi, csak a zene ritmusára gondoltam, mint akkor. de most nem volt itt ő, hogy megragadjon, hogy kibírja velem a szám végét, aztán részegen a nyakába boruljak, hogy mennyire is szeretem őt. egyedül kellett végigcsinálnom, végigszédülve magányosan a zenét. végül nem is az italtól lett hányingerem, hanem a rengeteg ugrálástól és forgástól.

mellkasom fürgén emelkedett és süllyedt, homlokomról lesöpörtem lefolyó izzadtságomat. szél rombolta ágyamon terültem ki, majd fetrengtem és merengtem. az újabb zeneszám automatikusan kapcsolódott be, de már nem tudtam úgy ugrálni rá, mint az előzőre.

rosszul voltam. nem csak a hányás kerülgetett folyamatosan, belül is valami eltört. bár a lelkem már régóta romokban hever, mégis mintha most még jobban összezúzták volna. porrá.

fájt, hogy nem válaszolt nekem, és azóta rá sem nézhettem az üzeneteimre, mivel samira elvette mindenemet. ő kezeli mindkettőnk közösségi oldalát, nekem a dolgom a komfortzónámból való kilépés. a fájdalom mellett igen dühös is voltam rá, amiért nem válaszolt. látta hajnalban, de annyira sem méltatott, hogy „minden rendben", vagy „jól vagyok". idegesített még, hogy a nyomozó is alig talált valamit. elhiszem, hogy hosszú folyamat ez mind, de az ember ilyenkor utál várni. főleg ha olyanról van szó, aki az életet jelenti neked. de kénytelen megtenni.

- florence, gyere le kérlek! – ordított fel hozzám apa.

- megyek! – sóhajtottam. hangosan trappoltam le a lépcsőn, majd jobbra fordulva besétáltam a nappaliba, ahol a két középkorú gerlepár ült. anya és apa még most is olyanok, mint mikor megismerkedtek. annyi idősek voltak, mint most én, csak tizenhét, mikor találkoztak. anya mindig úgy állítja be apát, mint a suli legjobb csávója, de mégis, inkább az átlagos párokhoz hasonlítottak akkor is, nem, mint a legmenőbbekre. az egyetlen különbség, hogy más házasoknál az ilyen hosszú kapcsolat általában átmegy baráti viszonyba, inkább kerülik a rengeteg szeretetet, míg az én szüleim körbeölelnek vele. most ahogy rájuk néztem, ugyanazt látom, mint mikor még négy éves voltam. ahogy anya néz apára, és apa arcán az a büszke mosoly, miszerint meghódította a világ legszebb nőjét. rosszullétem ellenére is mosolyt csaltak arcomra.

- mi a helyzet? – ültem le melléjük a kanapé melletti fotelba, felhúzott lábakkal.

- ethan a minap megkeresett minket. – mesélte anya, meglepettségemre.

- én miért nem találkoztam vele? – ráncoltam homlokomat.

- mert még aludtál. – vágta rá apa, de ugyanolyan értetlen fejet vágtam, mint eddig.

- mégis mikor jött? hajnalban?

- pontosan. – bólogatott anya.

- mi a fenéért jön el ide hajnalban? – kérdezősködtem továbbra is, teljesen megfeledkezve arról, miért is hívott le jó apám.

- később választ kapsz rá. – legyintett le az emlegetett. – de most jól figyelj! – anya válláról levette kezét, hogy kényelmesebben felém tudjon fordulni feltartott mutatóujjal.

- figyelek. – bohóckodtam el azzal, hogy tányérnagyságúvá vált szemekkel néztem őt.

- ne hülyéskedj most florence, komoly dologról lesz szó és szeretném, ha vigyáznál magadra! – azért is lepődtem meg, mert apa nem az a típus, aki felemeli a hangját, bárkire is. most viszont megtette, és igazán megijedtem.

- harold, kérlek – simított végig anya apa karján óvatosan, látva az arcomon az ijedtséget.

- ne haragudj, csak tényleg nem szeretném, ha baja esne! – sóhajtott gondterhelten.

- elmondanátok, hogy miről van szó? – kérdeztem őszintén érdeklődve. a két szülő egymásra nézett, anya pedig amolyan „gyerünk" biccentéssel visszafordította apát felém.

- szóval, mint anyád mondta, ethan kora reggel megkeresett minket. tudta, hogy mi általában e tájt már fent vagyunk, de minket is meglepett, hogy alig ittuk meg kávéinkat máris csöngettek. ethan egy váratlan kéréssel fordult hozzánk. – nézett újra hátra apa, hogy innentől anya meséljen tovább.

- annyira hirtelen volt az egész, hogy alig bírtuk felfogni. – fecsegett tovább fölöslegesen, úgysem ez érdekelt.

- a lényeget. – sürgettem őket.

- a lényeg – biccentett egy hatalmasat – hogy ethan el szeretne vinni téged new jerseybe.

- mégis miért? – kerekedett ki szemem.

- azért, mert ő is szeretne valamit tenni graysonért. nem akarja rábízni ezt egyedül egy nyomozóra, aki kitudja mennyi ideje van a szakmájában. egyrészt egyetértek vele, nagyon talpraesett fiú, de másrészt nagyon buta ötlet is.

- én nem tartom rossz ötletnek. ha mindvégig csak los angelesben keressük graysont, annak semmi értelme. meglehet, hogy nincs is itt. örülök, hogy ethannek ez is eszébe jutott. én szeretnék vele menni. – mondtam határozottan, kihúzva magam, szúrós szemekkel nézve a hezitáló őseimre.

- tényleg szeretnéd? – kérdezte komolyan apa.

- biztos vagyok benne, hogy nem fölöslegesen megyünk el.

- hát legyen. – adta be anyával együtt derekát, arcomra pedig egy mosoly ült ki.