Hiányzol. |✔

július 6.

nem tanácsos késő este írni a nyomorúságodat, mert másnap reggel szétszakad a fejed a keménységtől, amit a könyv fedele okoz, és kezed belemélyed az asztalba. ja, és mindössze csak 8:56 volt, méghozzá a nyári szünet kellős közepe.

boldog volt a reggelem, csupa öröm. már majdnem mosolyogva mentem le a konyhába, hogy üdvözölhessem anyuékat. de mégsem őket üdvözöltem, hanem a nyomozót, aki anyu mellett szürcsölgette kávéját.

- kicsim, te át sem öltöztél? – nézett rám döbbenten anyu. megvontam a vállam. nem én vagyok soron a magyarázkodási listán, hanem richard. kérdőn és ellenségesen tekintettem rá, hiába köszörülte torkát kétszer is, anyára nézve.

- richard sürgősen meg akart minket látogatni. – anya vette tőle át a szót, mégsem néztem rá. szúrós tekintettel néztem, ahogy a mi csészénkből issza a kávét, a mi kávénkat. mi az isten, ennek nincs önálló élete? csak jön a vallomásunkért, aztán eliszkol? most meg itt van az én lakásomban, és a mi kávénkat szürcsölgeti? felbaszta az agyamat rendesen.

- ízlik a kávé, nyomozó? – kérdeztem csípősen.

- felettébb. – biccentett, eltekintve a reggeli morgós énemtől. neki ez megszokott, hogy csak így láthat engem. jobb esetben nem is látnánk egymást. én talán még az ágyamban kuksolnék, meglehetősen délig, amikor is átjönnének a barátaim, és leöntenének jéghideg vízzel, jó étvágyat kívánva. ő meg nem tudom, talán szabadságon lenne, vagy másnak az ügyét intézné – lopva és feleslegesen. ugyanis richard csak ahhoz ért, hogy kifaggasson minket, aztán eltűnjön addig, ameddig vissza nem hívjuk, mert mi találtunk valamit, valamit, amiről ő még nem tud, de nem is kéne, hiszen semmit sem segítene.

nem is értem, anya hogy tudta ilyen rokonszenvesen fogadni őt. mégis minek kínálta meg kávéval, vagy miért kért richard kávét? az ő dolga lenne meginni a kávéját, a saját otthonában, ha ennyire sietett ide, valamilyen oknál fogva.

- apa hol van? – kérdeztem, és inkább készítettem magamnak valami reggelit, addig sem kell látnom őket. kizárólag a tej pontos kiöntésére és a zabpehely helyes adagolására figyeltem.

- már két órája a munkahelyén. de florence, kérlek, ülj le közénk! – hallatszódott inkább parancsnak, mint kérésnek. anya nem kérte, hanem parancsolta. najó, itt valami káosz keletkezik.

tisztes távolságban, az asztal végében foglaltam helyet. felpillantottam a frizsider fölötti faliórára. 9:08. lehunytam szememet, és inkább falatozni kezdtem.

- a nyomozó úr talált egy helyet, ahol grayson kilencvenhét százalékban megfordulhatott. – mondta anya, és torkomon megakadt egy pehelydarab.

- és a maradék három százalék? – kérdeztem köhögve.

- a maradék három százalék, hogy már nincs ott. – vette át anyától a szót richard. nem néztem rá.

- és akkor?

- a hotel new jerseyben van, a secaucus nevű településen. a hotel neve a meadowlands river inn. – mondta.

- hmm, nem kis mulatság. – biccentettem hümmögve. ha grayson egy ilyen helyen szállt meg, felmerülhet a kérdés, hogy honnan volt ennyi pénze?

- igen, valóban. – bólintott richard, mire értetlenül kaptam fel fejemet. – grayson nagy valószínűséggel a szüleitől kölcsönvett pénzt nyúlta le, ami a család félretett pénze volt.

- ez még mindig jobb, mintha bármiféle dologba belefolyt volna, és az ott megtakarított pénzzel a zsebében lépett volna meg. – el sem hittem, hogy ez az én hangom. olyan monoton és semleges volt, érzésektől megfosztott. könnycsatornáim mintha kiszáradtak volna, sőt, meglehetősen felvonnám a szemöldökömet, ha valakit sírni látok.

fura volt, bevallom, de mégis megnyugtató. képes voltam a talpamon megállni, szilárdan álltam a talajon. nem dülöngéltem, nem estem el. a zabpehely mégis keserűbbé vált számban.

- ennek a veszélye is felülkerekedhetett volna, de csak akkor, ha furán viselkedett volna, mikor lelépett.

- furaság nem volt benne. – ráztam fejemet. – inkább védelmezés. – eszembe jutott, ahogy a kocsijában ülünk. ahogy duzzogok, aztán megnevettetet. ahogy az ölébe húz, ahogy arra kér, hogy menjek be, de mégis szorosan kapaszkodom belé, mert nem akarom, hogy elengedjem valaha is.

- megígérte. – suttogtam lehajtott fejjel. anya vállamra simította kezét.

- samira és ethan odakint várakoznak. – mondta anya csöndesen, mire sokkoltan kapom fel fejemet.

- hogy mi van? – hanglejtésem totál sokkos.

- látni szeretnének.

- én viszont nem akarom őket látni! – pattantam fel teljes erőmmel a székemből, ami a lendülettől hátraborult.

- kincsem, én tudom, hogy-

- mit? azt, hogy mennyire mocskosul próbálták titkolni, amiért én visszamentem? hogy időközben ráeszméltek, hogy együtt szeretnének lenni, még tovább forgatva a kést az üres mellkasomban? mert tudom. és nem, nem kérek belőlük. nekem ez kevés idő, amit hagytak. – ellenségesen keresztbefontam karomat mellem előtt. anyuval farkasszemet néztünk. egyikünk sem állt nyerésre, sem vesztésre. döntetlent játszottunk. de mégis, egy anyai, meggyötört és szomorú tekintettel ki tud tovább biztosan állni? még én sem, hiába voltam egy szívtelen tuskó.

hát feltártam a bejárati ajtót, és megláttam a fekete bmw-t.