Hiányzol. |✔

május 30.

cipőm sarka a többi osztály tanulóinak is közölte, hogy valaki éppen robog a folyosón. nem tehettem róla, olyan voltam, mint egy ideges vaddisznó, mikor az órám közepén anya felhívott, hogy azonnal pakoljam össze a cuccaimat, mert itt áll a suli előtt készen állva arra, hogy elvigyen. persze szólt előtte az ofőmnek, aki már lerendezte a portással is, így feltartóztatáson sem estem túl.

- köszi, pont matekom volt. – huppantam be a kocsiba és kötöttem volna be magam, de anya annyira hirtelen taposott bele a gázba, hogy még a fejem is hátracsuklott. – mi a...

- figyelj szívem, gyors leszek. – gesztikulált egy kézzel felém.

- mégis mi történt? – kérdeztem pulzáló szívvel.

- lisaék felhívták a rendőrséget. nem bírták tovább, már abban sem hittek, hogy egy közeli rokonhoz lépett le, vagy rég nem látott baráthoz. – magyarázta, szemeimbe pedig rögtön könnyek szöktek.

- anya, annyira hiányzik! – hangom megremegett, ahogy kezeim is, így még mindig nem sikerült beletalálnom a védőpántot a lyukba. kezem össze-visszacsúszott, mindig mellette súrolta a csat a helyét, a végére pedig már elegem lett belőle és hagytam az egészet. – a francba már!

- florence, nyugodj le szépen! – szólt rám anya.

- nem tudok! ha róla van szó, nem tudok lenyugodni. - ingattam fejemet miközben elhajoltam a biztonsági öv elől.

- sajnálom lányom, de nem kezelheted ezt a helyzetet idegbajosként. meg kell próbálnod lenyugtatnod magad, ha szeretnél gondolkozni. – fújta. anya jobbra-balra forgatta a kormányt, és ahogy ezt néztem, valamiféle nyugodtság tört rám, amitől még lélegezni is elfelejtettem.

- mi-mit mondtak a fejesek? – kérdeztem halkabban.

- semmit. megígérték, hogy mindent meg fognak tenni az ügy érdekében, meg hogy felkeresik a legjobb nyomozójukat, aki a segítségükre lehet, de ez oly kevés volt, mint a türelmük. – ingatta fejét nyelvét csattogtatva.

- ethan?

- ő sem bírja. ő már az elején lemondott arról, hogy bárkihez is elmehetett volna.

- hát persze, nélküle sose megy sehova. a buli volt az egyetlen, ahova később érkeztünk. – mondtam, de mintha anya megérzett volna valamit, úgy kapta rám a fejét.

- kicsim, nem lehet hogy a buli után ment el?

- nem! – csattantam fel. – az nem lehet! – ráztam fejemet. – miután kiléptem a kocsiajtaján, megígértettem vele, hogy egyenesen hazamegy.

- és hogy tudod bizonyítani, hogy haza is ment? – túrt a dolog másik oldalára.

- sosem hazudna nekem. – motyogtam üveges tekintettel. a motorzaj hangos volt, szinte ez volt az egyetlen hangforrás a járműben, amióta anyával nem szóltunk egymáshoz. gondolataim egész végig grayson körül forogtak. tudni akartam róla, meg szerettem volna győződni arról, hogy jól van, minden rendben van vele. de még ha a családja sem tudja, akkor ki? ki fog nekem válaszolni?

szorosan zártam össze szemeimet. a sós könnycseppek másodpercek múlva erősen marták szememet, és még a fülledt meleg levegő sem segített a visszatartásában. megfullasztottak, alig kaptam levegőt.

- anya, mi lesz, ha nem találják meg? – kérdeztem csukott szemekkel, hüppögve.

anya nem válaszolt. csöndben maradt, tudtam, hogy még csak rám sem nézett. nem akart válaszolni. nem akart megszólalni. és ennek örültem, mint duzzogtam. így is egy lelki roncs voltam, ha most ő válaszolna arra, amit tulajdonképpen én is tudok, csak rontott volna rajtam. tudta, hogy mennyit jelent nekem az a fiú, még ha az égvilágon semmi sem volt közöttünk, mégis... mégis annyi minden kötött hozzá.

anya levette a kormányról a kezét, amint megálltunk ethanék háza előtt, és az enyémre tette. szó nélkül megszorította azt, amitől csak jobban rákezdtem a sírásra.

- ne tegyétek ezt velem! ne tegyétek, kérlek. – bőgtem már, anya a mellkasára húzott, hajamat simogatta és közben csitítgatott.

- florence, bízz bennük! bízz a nyomozóban, lisáékban, a barátaidban, magadban. nincs most annál fontosabb, hogy ne veszítsd el a reményedet, kapj el minden létező szálat, amiből talán ki tudsz bogozni valamit. tegyél azért, hogy megtaláld őt. találd meg, florence! én bízom benned. de neked is bíznod kell magadban, megértetted? – emelte fel fejemet, hüvelykujjaival végigtörölte arcomat.

- meg. – bólintottam halványan. anya elmosolyodott és egy hajtincsemet simított ki ázott arcomból.

- rendben. gyere, már várnak rád.