Hiányzol. |✔

június 11.

már azt sem tudom, hogy mikor álltam ide, de csak néztem magam. végigpásztáztam az arcom, testem. a kivetnivalóimat is megtaláltam, de félrelöktem azokat. jelen pillanatban nem érdekeltek az adottságaim, az önbizalmam keresése, csakis az, hogy mitől ilyen falfehér az arcom és miért forog a szemem vérben. mert egyiknek sem az az oka, hogy keveset látogatom a külvilágot és leiszom magam a sárgaföldig. nem. a sírás, az orrfújás és az étvágytalanságom elvette minden életerőmet. többet sírtam, mint mosolyogtam, ami igazán nem vall rám. ethan, samira és talán cameron is, anya és apa is kezd nagyon aggódni miattam. és ebben az a legrosszabb, hogy még én is aggódom magam miatt.

a szobám falai átvették a meleget, de még sötétebben állnak. a redőnyök lassan egy hete nem voltak felhúzva. úgy éltem, mint egy vakond, aki a sötétben döglődik. mi mást is tudtam volna tenni? számtalan diák ilyenkor már vergődik valahol a tengerparton, vagy egy hívatlan vendégként issza le magát egy házibuliban. egyszer mi is betévedtünk egy ilyen vad bulira, azóta sem tudom, hogy éltem túl. és míg ők másnaposan nyöszörögnek, fájdalomcsillapítóért könyörögve, addig én magamban érzem az összes kínjukat, fájdalomcsillapítót nem kapva. mert hiába is könyörgöm érte, nem nyúl felém egy segítő kar sem. csak a szánalmas nevetést hallom, amikor sikítok a gyötrelemtől. a nevetés nem enyhül, csak nő. felemészt magával. és te csak haldokolsz.

grayson tudja, hogyan kell az emberekkel játszani. mintha csak megszervezte volna az eltűnését. már csak azon csodálkozom, hogy pénzt nem vitt magával. amikor hazaérkeztünk, nem voltam képes hazamenni, ezért ethannél maradtam. egy szóval sem ellenkezett, egy bólintással el volt intézve a dolog. a szülei a munkába temetkeztek, cameron az egyetemen volt. legalább ők valamivel le tudták kötni a figyelmüket, nem úgy, mint mi, akik éjjel-nappal tétlenül forgolódnak a nagy szürkeségben, grayson nevét kiáltozva újra és újra. bementem a szobájába. hónapok óta nem jártam itt, és már fizikai fájdalmam volt, amiért nem láthatom.

szobájának minden szegletét körbe kémleltem, és hiába is volt az a mosoly keserves, legalább volt. a szobája sarkában lévő kis szintetizátor, amin akkor játszott, ha éppen tele volt a feje, stresszes volt, és megnyugvást keresett. általában nem hallottam játszani, mert túl szégyenlős és kishitű volt ahhoz, hogy megmutassa nekem azt, amit tud. de egyszer hallottam. még most is beleremegek, kiráz a hideg, ha felidézem a lágy, nyugodt, csillapodott hangokat. aztán ott volt mellette az íróasztala, ami azóta érintetlen volt. teli volt füzetekkel, tollakkal, szétszórt chips maradványokkal, amik még friss emlékként éltek bennem.

- grayson, add vissza! – nyújtózkodtam fel, ugyanis jó poénnak találta azt, hogy kihasználja a magassági különbségeinket. és jó poénnak azt is, hogy elveszi az éhes lánytól az egyetlen ehető kaját, amit itt lehetett találni.

- nőj még egy picit flor – húzta az agyamat gonosz vigyorával, én pedig hiába ugráltam, törpe lábaim nem keltettek akkora erőt, hogy elérjem őt. ezért hát bevágtam a durcit, mérgesen néztem rá, összefont karokkal.

- na mi van, mérges vagy, hobbit? – hajolt le fejmagasságba hozzám. nagyon közel volt arcomhoz, kifújt levegője arcomra csapódott, szívem pedig a torkomban kezdett dobogni. szememet le kellett hunynom, hogy tudjak normálisan gondolkodni.

- én nem vagyok mérges. te vagy hülye. – grayson felvonta szemöldökét, és mire ráeszmélt volna, kezéből akkorra már kikaptam a chipset, és örömben úszva bontottam fel.

- borzasztó vagy. – csóválta fejét röhögve. én csak megvontam vállamat, és majszoltam tovább visszaszerzett zsákmányomat.

aztán ott volt az ágya, a falon lógó parafatábla, amire annyi fotó volt felszúrva, hogy szinte belepte az egészet. azon mindegyikünk rajta volt, vagy együtt, vagy külön. de tudtam, hogy a legtöbben én voltam. hogy miért, az általában titoknak számított, és mostanra se jöttem rá, viszont amikor rákérdeztem, csak megvonta a vállát és annyit mondott, aranyos vagyok rajta és jó emlékek fűződnek hozzá. ott voltak az éjjeliszekrényei, aztán végül a gardróbja. csupa grayson illatú ruhával.

késztetést éreztem, hogy benyissak és megkeressem azt a pólóját, amiben akkor volt. meg is találtam. nem ebben ment el. és ahogy beleszagoltam, ahogy előtörtek az este emlékei, meg úgy a többi is, nem csak akkor, de most is keserves zokogásban törtem ki. és hiába ígértettem meg magammal, hogy ez volt az utolsó sírás, nehéz volt betartani. de sikerült. az érkezésünk napja óta nem sírtam, csak boldogtalan voltam. depresszív.

- ez nem jó így – hang nélkül tátogtam a tükörbe, látva magamat, leolvasva számról az említett szavakat. ezek csak ismétlődtek a fejemben, és hirtelen felindulásból keresztezett karomat leengedtem, mert ekkor már nem érdekelt. felhúztam a redőnyt, ami hangosan nyikordult meg és lármaként hatott a szinte kihalt szobámban. mondjuk azt hittem, hogy anya fel fog szaladni, hogy mégis mit művelek, de nem jött.

a napfény azonnal betört a szobám minden szegletébe, bevilágítva az egész helyiséget, kisütve szememet. napok óta a sötétséghez volt szokva a szemem, már az is bántotta, ha a telefonomat oldottam fel. mondjuk azt is csak arra használtam, hogy megtudjam mennyi az idő. hirtelen felindulásból pakolni kezdtem mindent a szobámban. agyam kattogott, hallottam, ahogy forognak a kerekek, csikorognak.

grayson nem szeretne így látni. hiába estem bűnbe, hiába voltam még mindig szomorú, keserves, hiába foglalkoztatott a miértje a dolognak, rájöttem, hogy nem az a fontos, hogy egyből a válaszra leljek. az agyamra, a logikámra volt elsősorban szükség, arra, hogy gondolkozó képes legyek, még így is, összetörten. tudom, hogy reménytelen esetnek nyilvánítottam ezt már akkor, amikor, de mégis kutatni akartam akár egy cseppnyiért is. mert szükségem volt graysonre, és nem depressziózhattam egész végig, nem várhattam, hogy az ölembe hulljon a megoldás, hanem dolgoznom kell érte.

- megtalállak grayson dolan, bármi ára is legyen neki.