Hiányzol. |✔

július 10., pt.2

„itt leszek, mikor minden romokban fog heverni." chh. bárcsak tényleg ott lettem volna.

éreztem, ahogy lelkünk összekapcsolódik, és szemünk előtt lejtenek vad táncot. és ők akármennyire is boldogok voltak attól, hogy újra láthatják egymást, külsőnk holtan hevert egymás előtt. fájt a tekintete, az az égető, lelkedig hatoló vérszomjas tekintet. izmai nem hűltek ki, inkább ugráltak karján, akárhányszor visszanéztem rá. nem voltam arra kész, hogy faggassam őt, mert tudtam, hogy magam is megbántódnék, hiába voltam már eleve bántva.

- miért tetted? - nem ismertem magamra. mintha az a hét év meg sem történt volna. mintha semmi nem lett volna mögöttünk, amire lehetett volna támaszkodni. csak a jelen volt, az, ami elkeserített. mégis ő volt az, aki végleg eltörette az időnként összeragasztott mécsesemet.

- azért, hogy így nézz rám. - éreztem hangja élét, mosolyát. szemem azonnal összeszűkült, szemöldököm hajam vonaláig szaladt.

- azért tetted, hogy így nézzek ki? ilyen.. - kerestem a szavakat - undorítóan álmosan, idegesen, rohadt dühösen és reményvesztettül? - tártam szét karomat, tenyerem izzadtan szorult ökölbe, körmeim belevájódtak bőrömbe. nem éreztem. csakis azt éreztem, amit eddig, minden egyes nap. nyomorúságot.

graysonre néztem, de ő rám nem. oldalra döntötte fejét, padlót vizslatva. elmosolyodott.

- igen.

- mégis miért? - hangom szoprán volt, dühömben oktávokkal fentebb vette magát.

- mert így mindkettőnket teszteltem. - motyogta, én pedig elnémulva, pislogás nélkül meredtem rá. grayson azért lépett le két hónapra, hogy magunkat törje össze. grayson azért szánta rá erre magát, mert ő is ugyanannyira bizonytalan és zavart volt, mint én? össze voltam zavarodva. nem értettem, miért ehhez a döntéshez folyamodott, mikor itt voltunk egymásnak, mindenkor és mindenhol. bármikor megbeszélhettük volna. bármikor felhívhatott volna, hogy „figyu florence, beszélnünk kell. kettőnkről.". a cselekedeteink lehet, hogy meggondolatlanok voltak és hirtelen történtek, mint az ethannel való csókom is, sosem bántuk meg, hogy megtörtént. mert arra az egy pillanatra kapcsolatunk egy percre is akár, de mégis intimebb és bizalmasabb lett, mint valaha. tudtuk kezelni a helyzeteinket. tudtuk, hogy mit kell mondanunk, ha túlságosan is zavarba ejtő volt a helyzet.

grayson itt hagyott két hónapra, magával véve a szívemet, hogy jól összezavarhassa és összetörhesse.

- itt bent - mutattam szívemre - már semmi sem a régi. itt bent, két hónapja valami ki lett szakítva és össze lett zúzva. vártalak. végig vártalak, hogy mikor jössz vissza. könnyeztem, szipogtam, sírtam, zokogtam, bőgtem. végigtáncoltál az idegeimen, és mikor arra az üzenetre mégis reagáltál egy kevéskét, éreztem, ahogy kezd visszaszállni belém a remény. de mégis ilyen közel voltam hozzá - hüvelyk- és mutatóujjam között alig egy milimétert mutattam-, hogy visszazuhanjak abba az állapotomba, amit magad mögött hagytál. mégis, hogy bírtad ki? hogy bírtál két hónapig egy helyen megmaradni, anélkül, hogy bármit is mondj magadról? - csapkodtam fejvesztve a combomat, ami lehetett volna a mellkasa is. megérdemelte volna. a düh beszél belőlem.

- SZERETLEK GRAYSON, MINDIG IS SZERETTELEK! - ordítottam fel, félpercnyi hallgatás után. ekkor rám nézett. szemeiben láttam valamit, talán egy csöppnyi megbánást, de tartotta magát a szerepéhez.

- miattad még a kávét is megittam, bármennyire is utálom. érted bármit. - fojtogatott minden szó, minden hátrafelé tett lépés. minden egyes szavam az ajtó felé húzott, nem közelebb hozzá. éreztem a belőle áradó negatív energiát, mindazt, amit eddig a csupa boldogság töltött fel.

kezemet a kilincsre helyeztem. úgy éreztem, nincs itt több keresni valóm. elvesztettem valakit, akit hiába kaptam vissza, ha csak testileg közelíthetem meg. a szíve, a melegsége hiányzott nekem. fájt, hogy azon az éjszakán mennyire magába tudott szerelmesíteni, mennyire vágytam akkor rá, ha másnapra megszűnt a jelenléte. akkor, mikor anya megérkezett azzal a hírrel, miszerint lisa zaklatott, ethan tanácstalan, ahogy a család többi tagjai is, nem tudtam, hogy hova gondoljak. aztán mikor elárulta, hogy grayson felszívódott, egy rossz viccnek sem tudtam venni. remegtem, mint a kocsonya, álom nem jött a szememre, és akkor sírtam el magam először. az éjszaka járt a fejemben, ahogyan leutánoz, ahogyan az ölébe húz, ahogy az altató és nyugtató hangjára álmosodtam el.

vissza akartam rá nézni. meg akartam érinteni az arcát, közelebb akartam tudni magam hozzá, de nem tehettem. mindketten elcsesztük már az elején, és ez az egész pedig csak a teteje volt mindennek.

lenyomtam a kilincset, nyitottam az ajtót, és hiába vártam, hogy utánam szól, nem tette. hagyta, hogy kisétáljak az ajtón, talán, hogy kisétáljak az életéből is. megrémisztett ez a gondolat, de ha neki most erre van szüksége, vagy esetleg az elkövetkezendő időkben, hát tessék. vágjuk egymást hátba, tőrrel hegyezett ököllel.

végignéztem a folyosón, ahol megláttam családomat, sarahval megspékelve. nem tudtam azzal törődni, hogy mikor érkezett meg, vagy, hogy miért jött el ide, csak elkapott a bőgés, mikor megláttam őt, terhesen, majdnem anyukaként, és beleborultam nyakába.

.

.

this chapter is a little bit shitty, but i hope you liked it :)