Hiányzol. |✔

július 19., pt.2

- nem tudom, mit mondjak... - szemeit még mindig rajtam legeltette.

- ami először eszedbe jut.

- itt és most rögtön letépném rólad a megmaradt ruhádat és addig.. - akadt el, talán túl mocskosnak gondolta magát.

- ameddig nem érezném a lábaimat? hmm, hízelgő. - biccentettem. gray megrázta a fejét.

- mégis miért? - kérdezte, mintha nem lenne olyan egyértelmű.

- belefáradtam az elvesztegetett időnkbe. belefáradtam, hogy tengtünk egymás mellett, miközben már rég éreztük azt, amit nem akartunk bevallani. belefáradtam, hogy akárhányszor megnéztek minket, mindenki „édesnek" és „couple goalsnak" talált, és el kellett őket keserítenünk azzal, hogy mi csak barátok vagyunk. - mondtam. mindketten hallgattunk, de nekem akadt még mondanivalóm.

- komolyan szeretlek. ez a két hónap egy kész téboly volt, miattad bőgtem ki az életemet, miattad lettem depressziós, miattad szakítottam meg hetekre a többiekkel a kapcsolatomat! - emeltem fel hangomat.

- sajnálom. de nem csak neked volt ennyire szar. - kérte ki végre ő is magának. némán vártam folytatását. - tudod, aznap éjszaka azért tartózkodtam tőled, mert képes lettem volna kihasználni a részegségedet. annyira beindítottál már akkor is, hogy türtőztetnem kellett magam. ja, és hogy csak neked volt ennyire téboly ez a két hónap? képzeld, elkeseredettségemben még meredithhez is ellátogattam, pedig úgy utálom, mint a szart! - indulatosan mutogatott, mégis torkomon akadt meg a csomó. meredith? ethan volt barátnője? az a szőke ribanc?

- wow. - torkomat köszörültem, hogy ne lehessem észrevenni a hangomban bujkáló ördögi sírást. elég volt a sírásból! - ordítottam magamra fejemben, viszont torkom továbbra is dugóval volt elzárva.

grayson újra végignézett rajtam, mintha érezte volna, hogy a lényem kezd egyre csak távolodni tőle. képes lenne őt így itt hagyni, mikor próbál valamit tisztázni, és mind e között a legnagyobb szüksége lenne rám. de ha a vallomás csak a vitához és a veszteséghez vezet, az egyetlen út, ha...

- megint elcsesztem az egészet, ugye? - remegve fújta ki a levegőt és hunyta le szemeit. én némán bólogattam, számat beharapva, hogy ne ordítsak fel fájdalmamban. melleim előtt kereszteztem karomat, kezdtem kihűlni, pedig még mindig tombolt a nyári kánikula, mégis jéghidegnek éreztem magam. talán ezt teszi velem a vesztés? megfagyaszt a fájdalomtól, és némán szenvedtet? nem akarok veszteni, hé! - tudatalattim ordibált, agyam mégsem hallotta meg.

- florence.. - motyogta nevem kétségbeesetten, mikor felkaptam pólómat és kinyitottam az ablakot. többé nekem itt már nincs keresni valóm.

- ne, grayson! ne. - ingattam fejemet csalódottan, millió darabra összetörve. - azt hiszem az lenne a legjobb, ha... ha többé nem keresnénk egymást. - annyira nehéz volt kimondani! annyira keserű és savanyú volt utána a szám, hogy könnyeim is kicsordultak. grayson némán tűrte, hogy lábamat átlendítsem az ablakpárkányon, de mielőtt belekapaszkodhattam volna a faágba, megállított.

- tényleg florence? wow! - nevetett fel keserűen. összeszorítottam szemeimet. - én azt hittem a múltunk lesz a kulcs a megoldásra. de ehelyett te csak eldobod magadtól a múlt kulcsát, eldobvamilliónyi emléket magadtól! - emelte fel hangját.

- grayson...

- ne graysonözz itt nekem! - azonnal elhallgattatott. még sosem láttam ilyen zabosnak.

- szerelmes vagyok beléd azóta, mióta hatodikban nem rettentél el a platina szőkére festett hajamtól! szerelmes vagyok beléd, mióta normálisan tudok olvasni, mióta csak megnevettettél! - kiáltotta. lesokkolódtam, mégis szívemet boldogság öntötte el.

- szerelmes vagyok a lányba, aki készül itt hagyni engem, hét éve őrzött közös emlékeinket hátrahagyva. - olyan közel lépett hozzám, hogy bele kellett kapaszkodnom derekába, hogy ki ne zúgjak az ablakon. grayson megragadta arcomat kényszerítve, hogy el ne mozduljak tőle.

- maradj itt velem. - döntötte homlokát enyémhez. - ne hagyj többé magamra.

- ezt nekem kellett volna mondanom. - suttogtam.

- hát megtettem helyetted. - mosolyodott el. felemeltem derekáról kezemet, ő pedig behúzott az ablakból. újra a szobájában álltunk, annyira közel egymáshoz, hogy egy oxigént cseréltünk.

- csókolj meg! - kértem mindenidők eddigi legnagyobb vágyát. grayson újra elmosolyodott, majd kínzó lassúsággal ajkait enyémre akasztotta, és éreztem, ahogy pulzusom az egekbe szökik, szívem táncol, ahogy forog velem a világ.