Hiányzol. |✔

június 4.

semmi. az égadta világon semmi.

a nyomozó aligha tudott valamit kutatni grayson után, míg én egyre csak türelmetlenebb és idegesebb lettem. megölt a tudatlanság, a rosszullét, és a folyamatos nyomás a mellkasomban. egy falatot alig bírtam legyömöszölni a torkomon, amit nem csak anya, de samira is aggódva nézett. rendes étvágyam nem volt. sóhajtva toltam el az újabb adag ételemet, amit nem tudtam elfogyasztani.

- florence, kérlek. – gyötört samira arca, ahogy kérlelt. nem akartam ránézni, csupán megmakacsolva magam összefontam karomat magam előtt.

- nincs étvágyam. – hangom olyan halk volt, hogy szinte már suttogtam.

- azóta nem eszel rendesen-

- mondd, neked hogy megy? – csattantam fel azonnal, mire a lány ijedten nézett velem farkasszemet. – úgy ülsz itt, mint én, egy mosott szarként, mégis úgy nyeled a kaját, mint aki sosem evett még életében! hogy lehet így étvágyad? hogy tudsz itt ülni egy adag kajával, és nem azon gondolkozni, hogy mi van vele? mondd, te sosem gondoltál arra, hogy mi lehet akkor, ha ő éhezik valahol? – a lehető legdurvább felvetéssel jöttem, de a hirtelen felindulásomban csak ez jutott eszembe.

- kérem, mi ez a nagy lárma itt? – tört utat azon a pár diákon túl, akik kíváncsiskodva fordultak felénk. a tanár úr érdeklődve nézett ránk, de mi nem néztünk rá. végül én roskadtam vissza a székembe, s tenyerembe temettem arcomat.

- sajnálom. –motyogtam. – csak.. én már nem bírom ezt. túl sok ez nekem. ne haragudj. nem volt szándékos. – ingattam fejemet keservesen, feltörekvő zokogással.

- nos, nem tudom mi történt itt, de kérem, intézzék el csöndben, és lehetőleg ne érdekelje a többi diákot. – mondta a férfi, akire rá se hederítettünk, majd ő intve a többi diáknak, visszarázódtak az eredeti álláspontjukba.

- hé, figyelj – ült át a mellettem lévő székbe samira. felnéztem barna szemeibe tenyeremből.

- kicsit lépj ki a komfortzónádból. –kezdte. – tudom, hogy mennyire a szíved csücske ő. nekem is ugyanannyira hiányzik, mint neked, vagy ethannek, a szülőknek. ugyanúgy gyötör a tudat, hogy nem tudom mi van vele, mint téged. és látjuk mindannyian, hogy te mennyire magadra veszed a hiányát. florence, itt most nem arról van szó, hogy nincs étvágyad, éjjel-nappal a közösségi oldalait bújod, hátha adott valami életjelet. én látom, hogy lelkileg rosszul vagy. depressziós. – itt vállamra tette kezét és óvatosan simogatni kezdett. szorosan lehunytam szemeimet, mivel könnyeim gátakat megszégyenítve buktak elő.

- tudom.

- azt szeretném mondani, hogy ebből ki kell lépned. tudom, hogy lehetetlen, amit mondok, főleg úgy, hogy róla van szó. de meg kell próbálnod! hidd el, helyetted is dolgoznak. helyetted is imádkoznak érte. – mondta mindezt el úgy samira, hogy némi lelket is öntsön belém. némileg sikerült is neki. éppen ezért egy halvány mosoly kíséretében megöleltem őt, de még mindig a számban éreztem keserűséget.

- és hogy képzeled ezt a komfortzónás dolgot? – kérdeztem érdeklődve, ugyanis semmi elképzelésem sem volt róla, hogy azt hogy kell.

samira elmosolyodott.

- csak annyit kell tenned, hogy egy napra elfelejtesz mindent. ha először túl sok az egy nap, akkor vegyük a nap felét. de ennél kevesebbet már nem vehetsz! – figyelmeztetett feltartott mutatóujjal.

- és akkor mire gondoljak? mit csináljak?

- semmire. semmire nem gondolj. – rázta fejét nemlegesen. – dugd be a füled, üvöltsön a zene a füleidben, és mondjuk... - gondolkozott – táncolj!

- táncoljak? – kerekedett ki szemem.

- mozgasd a csípőd bébi! – ülve forgatta csípőjét, amitől nevetnem kellett.

- latínásan? – vontam fel fél szemöldökömet vigyorogva.

- latínásan. – kacsintott.

- hát... minden tőlem telhetőt meg fogok tenni. viszont akkor most utoljára ránézek a telefonomra, ha azt engedélyezed. – hajoltam le táskámhoz, amiben telefonom volt.

- jó, de amíg te bugizol, én nézem mindenét, rendi? – kérdezte és én rábólintottam. tankönyveim között rátaláltam a készülékre. visszatornáztam magam ülőhelyzetbe, majd hogy samira is rálásson, középre csúsztattam.

- itt nincs semmi. – sóhajtottam letörten.

- mint amire számítottunk. – sóhajtott elnézve felőlem.

- de! – kaptam fel fejemet és irányítottam magamra barátnőm tekintetét, viszont nem figyeltem rá. kezeim közt remegett mobilom, ahogy kerestem a reményemet. a keserédes reményemet.

- küldtem neki egy üzenetet. hirtelen felindulásból, mert dühös voltam rá. de nem is az a lényeg, hogy mi volt benne, hanem az, hogy –

- hogy? – kérdezte rögtön sam, mikor elakadtam. csakhogy én nem válaszoltam neki. ahogy grayson sem nekem.

- látta.

- mit csinált? nyisd ki a szád, nem értem!

- látta. – pusmogtam. és akkor ott újra felgyúlt a remény halvány lángja, a lelkemben.

florence to grayson: hiányzol

read 11.56 pm