Hiányzol. |✔

július 10.

szüntelenül figyeltem őt. nem mertem levenni róla a szemem, hisz bennem volt a félelem, hogy szem elől vesztem. ez a két hónap hatással volt rám, ragaszkodóbb és makacsabb lettem, bensőm ordított, dühöngött. nem így szerettem volna látni két teljes elvesztegetett hónap után. felakartam ébredni ebből a rémálomból, de úgy látszik, a csipkedés, a hideg zuhany és a rázogatás jelentéktelennek tűnt.

grayson kimerült, szorongást és depressziót diagnosztizáltak nála. most mintha nyugodt lenne. mellkasa lágyan, nyugodtan emelkedik és süllyed, szempillái nem rebbennek meg. viszont látom erős karjában az erőtlenséget, finom vonásain a meggyötörtséget. vibrál köztünk a levegő, még így is, hogy ő alszik.

nagyot nyeltem. szemeimet egy másodpercre lehunytam, de azonnal kinyitottam. lassan fél egyfelé jár az idő, a látogatási idő rég lejárt, de jelen pillanatban nem tántorított el attól a gondolattól ez, hogy ne nyissak be hozzá. vele, mellette akartam lenni, mikor felébred. látni akartam szeme színét, azt az élénk barna színt, ami hangulatához híven átváltozik zölddé. megvesztem tőle. hallani akartam mély baritonját, ahogy kimondja nevem, ahogy köszön. azt akartam, hogy érintsen meg nagy kezével, simítsa arcomat puha tenyerébe, ujjait vezesse fülem mögé, a hajamba. újra lehunytam szememet. most több ideig görnyedtem így, mert idő kellett ahhoz, hogy normalizáljam légzésemet és visszanyeljem könnyeimet.

közelebb akartam hozzá lépni. ráakartam hajtani fejemet a mellkasára, de olyan gyengének tűnt, hogy még ujjbegyemmel sem mertem megérinteni arcát. megtornáztattam végtagjaimat és ágya mellé léptem. közelebbről megnéztem magamnak őt újra. nem tudtam betelni vele. pillantásomat végigvezettem haján, ami most kuszán feküdt párnáján. homlokán, orrán, két fülén, lehunyt szemein, száján. azon az anyajegyen is megesett szemem, ami állán volt. imádtam. le nyakán, kulcscsontján, mellkasán, és a takaróból kirajzolódó hosszú lábain. két keze védte a takarót, hogy fel ne emeljék. láttam, hogy libabőrős, annak ellenére, hogy nyár közepe van, és Amerika egyik legmelegebb estéje volt.

kopogtak. nem ijedtem meg, mert ethan mondta, hogy kopogni fog, ha ki kell mennem. nagyot sóhajtottam, de nem fordultam el tőle. tovább legeltettem rajta tekintetemet, szerelmesen, éhesen. számat enyhén beharapva vizslattam újra arcát. kezemet most rávezettem arcára. puha bőrét érezve engem is kirázott a hideg és levert a víz. voltak olyan pillanatok az életünkben, hogy tettünk ilyen intim megnyilvánulásokat, de akkor még nem éreztük azt, amit kellene. újabb kopogást észleltem. időm egyre fogyott, de még egy pillanatot szánnom kellett graysonre. lehajoltam arcához, megpusziltam sápadt bőrét. szám épphogy hozzáért bőréhez, féltem, hogy én fogom összetörni.

- ne feledd grayson - suttogtam elhaló hangon. - én itt leszek, mikor minden a romokban fog heverni.

otthagytam őt, kiléptem barátaimhoz, és mindössze csak egy halvány mosolyt kaptam. én beértem azzal is.

-reggel nyolc óra ötvenhét perc-

- készen állsz? - nézett rám samira, két vállamon hagyva kezeit. rápillantottam az ajtóra, amin túl láthatom graysont, éberen. nem, nem álltam rá készen. féltem, hogy mi lesz, ha én oda belépek és nem akar látni. hogyha megkérdőjelezi jelenlétemet. féltem a reakciójától, féltem attól, hogy mit fog mondani. reszkettem, tenyerem vizes lett, de bólintottam.

először lisara néztem. eszembe jutott, hogy mennyire dögként nem érdekelt, hogy nem szólt nekem arról, hogy grayson lefeküdt laurie-val. szörnyen éreztem magam, de látva azt, ahogy néz fiára, azzal a mérhetetlen szeretetével, kedvességével, mégis enyhe dühével, majdhogynem bőgésre késztetett. aztán ahogy seanre és cameronra néztem, akik azzal a sokatmondó mosolyukkal vizslatták őt. szívmelengető volt, de az tett be a legjobban, mikor ethant megláttam. úgy ölelte öccsét, annyira szorította, mint az én torkomat a sírás. meg kellett fognom samira kezét. ott álltunk egymás mellett, egymás kezét szorongatva, szétesetten, fáradtan, kócosan és fekete karikákkal a szemünk alatt, mégis képesek voltunk egy mosolyt viselni arcunkon.

ethan hátba ütögette öccsét, s elengedte. ekkor látott meg minket. szívem kétdobbanásnyi időt kihagyott, ahogy érzelemmentes tekintetével belenézett szemembe. samira kezét úgy szorítottam ekkor, hogy már azon lepődtem meg, hogy nem ordít fel fájdalmában. a szobában mintha kihalt volna az élet, mi egymást vizslattuk, míg a többiek felváltva kettőnket. szám elnyílt - sivatagi szárazság tört rám.

- florence. - újabbat szorítottam samira kezén. most megnyekkent. levegőm elhagyta tüdőmet, torkom összezsugorodott. halk, szinte már suttogásnak megfelelő hangja rekedt volt, olyan, mint aki öt perccel ezelőtt kelt fel. az ő hangja viszont nem attól volt meggyötört és fáradt, mert kirángatták az ágyból, hanem attól, ami benne van. a depresszió, a szorongás, az érzelmei, én.

- szia. - leheltem e szót, és hirtelen ott maradtam egyedül az ő szomorúságával, ami körbeölelt, és szabadulni nem engedett.

to be continued...